A hakni kimaxolása – avagy a Manuel-jelenség testközelből

Rózsaszín karszalag virít a karomon, lagymatag füstköd üli meg a termet, legalábbis az alsóbb régiókat. Ezercsillió bpm-mel szól valami zene, a tempónál csak hangerőből és basszusból van több. Mellettem egy szakállas apuka Ramones-pólóban, mint lukban egy megriadt egérke, ez jut eszembe, ahogy felém pillant. A tekintetében egy csapdába esett kölyökkutya kilátástalan szűkölése keveredik egy spuriját vesztett producer kétségbeesésével. Dobozos sört ciccent, és a következő percekben utolsó szalmaszálként abba kapaszkodik. Nem sokkal később a fia egy színpadi produkciót rögzít kamerával, a dallamokra ütemesen mozogva, ami nyilván nem tesz jót a felvételnek, a dalokat hangosan énekelve, ami nyilván szintén nem. És az egész nem tesz jót, látványosan, az apukának sem.

Csak nekem lányom van, söröm nincs. Ramones-pólóm sincs, Black Sheep-pólóm van, Lévai Balázs aligha hitte, miket fog ez a póló átélni. Én se hittem.

Körülnézek. Többen is lehetnénk ezek az apukák. Ramones-pólójuk nekik sincs, Black Sheep-pólójuk sincs. De sörük van, és kezdem azt érezni, nekik jobb.

Mint egy majdnem átlagos gyereknapi kavalkád, úgy néz ki körülöttünk a balassagyarmati mozi, sok ilyen-olyan korú gyerek, a többség táncol(ni próbál), néhányan megszeppentek a tömegtől vagy a zajtól, fényektől, idegen helyzettől. Szóval a lufit és a bekötött kézzel lekváros fánkot evést leszámítva tényleg szinte gyereknap van a Madách Imre Filmszínházban, ahogy a helyi mozit hívják.

Na jó, legyünk pontosak, nem koncerten vagyunk, hanem élőshow-n. Ennek a fele sem tréfa. A fele legalább nem.

Az RTL idei őszi X-Faktor szériájának legnagyobb nyertese – még ha nem is a nyertes, nem mintha ebben a műsorfolyamban ennek lenne jelentősége – egy Manuel művésznevű srác volt, aki milliós nézettségű Youtube-videókat produkált néhány hónap alatt a daloknak nevezett szórakoztatóipari termékeiből, emellett pedig jogot szerzett arra is, hogy fellépjen augusztusban a Szigeten. A Manuel szó nekem eddig csak a virágzó orgazdaságot vezető műfordító és esszéista Rejtő-karaktert, valamint a Waczak Szálló bugyuta spanyol pincérét jelentette, de az elmúlt hetekben, hónapokban ez megváltozott – ahogy mindenkivel valószínűleg, akinek társaságában tömegesen fordulnak elő a szórakoztatóipar kihívásainak ellenállni képtelen tíz év körüli lányok, kisebb eséllyel fiúk. Vagy akik eleve maguk a szórakoztatóipar kihívásainak ellenállni képtelen tíz év körüli lányok, kisebb eséllyel fiúk. Vagy, ahogy ez a csúnya prekoncepció egy picit árnyalódott szombat éjjel a balassagyarmati moziban, akik a szórakoztatóipar kihívásainak ellenállni képtelen, esetenként huszonéves bárkik.

De hogyan és főleg miért kerül az ember, ha történetesen nem ott él, Balassagyarmatra, egy „élőshow-ra” egy jobb sorsra érdemes szombat estén?

Nos, úgy, hogy a külsejében leginkább is a Szerelem első vérig-ben hozott Bery Ari-karaktert megidéző Manuel országjáró turnéra indult ezen a hétvégén – a pontosság kedvéért: már decemberben is voltak vidéki élőshow-i, de a dolgot csak most pörgette fel, mint rajongók az sms-szavazást –, így pénteken és szombaton fellépett (nagy levegő, hosszabb felsorolás jön) Szolnokon, Dunaújvárosban, Kaposváron, Balassagyarmaton, Gödöllőn és Zalaegerszegen is. Igen, két nap alatt hat helyszínen, ami a fővárosból el- és oda-vissza jutást nem számolva is nagyjából 700 kilométernyi távolság. A turné az eddig ismert lista alapján február végéig tart, hasonló intenzitással Manuel akkorra talán a Mars-expedíciót is lenyomja kilométerben, és elindul a Voyager űrszonda után.

Maga a produkció, Manuel fellépése nem érdemel sok szót. Ha abból indulunk ki, hogy ez a cikk az Index zenei rovatában jelenik meg, akkor

És ezt nem abban az örökké zsémbes házmester nénis tempóban értem, aki szerint milyen zene az, amiben nincs egy érzelmes zongora- vagy hegedűszólam, netán egy mélyen elgondolkodtató sor a kislányról, aki jaj, de szépen játszotta a Liszt-rapszódiát, és mi az, hogy villanyos gitár meg zsinóros pianínó meg ugribugri a színpadon. Hanem úgy, hogy a Manuel-jelenség nem arról szól, amit bármilyen módon is érdemes a zenével kapcsolatba hozni (akinek érthetetlen okokból egy szemernyi kétsége volt efelől, az az úgynevezett beállás pillanatában elveszíthette: a normális zenekaroknál néha bosszantóan időigényes folyamat itt három másodperc volt, amíg valaki öblös hangon elszámolt a mikrofonban háromig).

A produkció alapja ugyanis az, hogy Az Ember, Aki Sztár – sőt, jobbat mondok: A Srác, Aki Közületek Való, És Sztár lett (a továbbiakban ASAKVÉSZ) – találkozik a közönséggel, ami egy félórás programpont, majd egy rövidnek mondott diszkós bemelegítés után

Az úri közönség táncol és énekel, és ha épp nem lenne kedve táncolni és énekelni, akkor a színpadról táncolva és énekeltetve van.

Nevezzük az este ezen szakaszát koncertnek, főleg hagyománytiszteletből – bár más értelmezésben épp amiatt nem lenne szabad annak nevezni. Mindenesetre ASAKVÉSZ repertoárja egyelőre nem mondható jelentősnek, és nem azért nem, mert minden dala ugyanabból a néhány panelből épül fel. Hanem azért nem, mert Manuelnek eddig csupán hat száma készült el, így itt a ráadás valójában újrázás, hiszen ismét elhangzik az egyik már elhangzott dal, ezúttal valami kicsi lányról. Ez, ahogyan a többi is, olyasmikről szól, hogy csóró voltam, senki voltam, egyedül voltam, nem hittek bennem, befutottam, színpad, pénz, pénz, pénz, spanok és lányok és anyu, meg persze szerelem – nos,

No, de szerencsére Balassagyarmaton, ahogy gyanúm szerint Gödöllőn, Kaposváron, ésatöbbi, ésatöbbi helyeken nem a szövegtan-fakultációsok csapatják az első sorban – és a többiben sem –, meg nem is leendő zeneesztéták, így a hangulat frenetikusan szuper, igazi gyereknapi felhőtlen visongások, taps, éneklés és a sztár kezének folyamatos megérintése a program. Manuel néhányszor próbál kommunikálni is a rajongókkal, bár ez nem tűnik túl kiforrott koncepciónak, azzal együtt is, hogy a színpadi jelenléte erőteljes és dinamikus, tényleg van benne valami ösztönös frontemberi adottság. És hát a lényeg, hogy ő itt nem tud hibázni, a gyerekek és az idősebb gyerekek is nagyon bírják, pedig lassan háromnegyed tíz.

Nem, nem az a természeti csoda történt meg, hogy több mint negyvenperces műsort tudott rittyenteni hat számból a showbisznisz legújabb, 19 éves pénzcsináló automatája, hanem az, hogy a kilencre beharangozott koncert végül 21:19-kor kezdődött el. Nagyobb, bő másfél órás műsoroknál se túl szép ennyit csúszni, itt pedig különösen látványos a dolog – mármint látványos lesz akkor, amikor 21:46-kor Manuel búcsút int a közönségnek. Sok időt nem szentel a könnyes búcsúnak: egy perccel később a kifelé vezető folyosón az orrunk előtt távozik, majd újabb egy perc múlva már a turnébusz ajtaját csukják rá, és becslésünk szerint 21:50-re el is hagyják a város közigazgatási területét.

Mondjuk, nem csoda, hiszen (és ez a másik oka, hogy nem lehetett túl hosszú a program) éjfélkor már Gödöllőn van koncertje – ami amúgy kisebb öntökönszúrásnak tűnik a rajongótábor korosztályi összetételét látva. De hogy a pénzcsináló gépet a maximális hatásfokra pörgessék, ASAKVÉSZ még a gödöllői koncert után, becslésünk szerint 1 óra körül, továbbindul, hogy hajnalban már Zalaegerszegen csapassa – valamikor jó esetben fél 4 körül. Hogy akkorra milyen cuccokkal fogják még talpon és életben tartani őt is, a rajongóit is, azt nem tudjuk, de erősen kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz azokkal a kis fanokkal, akik komolyan vették a Facebookon este 11-re meghirdetett eventet (még ha már az sem igazán gyerekkompatibilis időpont).

De arra jutunk, hogy ez már legyen Manuel és a stáb gondja, miközben a mozi előtt lassan oszló tömeget nézzük. Sokan nem hiszik el, hogy ASAKVÉSZ máris továbbállt, kacérkodom a gondolattal, hogy eldúdolom a gigaslágeréből a soha nem állok le, csinálom a pénzem sort, de végül elsodorja a hideg hatására a felismerés, hogy bassza meg, el kellett volna mennem még bent pisilni. Így aztán, a művész líraibb – vagy áthallásosabb – sora jutott eszembe, szóval fogtam a cuccom, elmentem. Ha már vécére nem, legalább haza. Illetve az első benzinkútig.

(Borítókép: Manuel. Fotó: Kaszás Tamás / Velvet)