Nick Cave – ami nem öl meg, az megőrjít

Bezártságból nem lesz zenekar. Nick Cave sem tudta összerántani a Bad Seedst, fő szerzőtársával, Warren Ellissel dolgozott a karanténban. Minden hangszert ők kezeltek. Persze leginkább Warren Ellis.

Bármerre nézünk, fuldoklás vesz körbe, a fuldoklás lett mellkasunkat szorító zeitgeistünk, mindennapjaink, hogy úgy fogalmazzunk, alapállapotunk; alapállapotunk lett a szorongó reménykedés, hogy a fuldoklásnak, a szorongásnak, annak, hogy mellkasunk ökölbe szorul, talán valamikor már vége lesz. De a remény, a remény megléte, maga az a tény, hogy még csak reménykedünk, annyit jelent, mindössze annyit, hogy megszabadulás helyett még mindig a fuldoklásban élünk, hogy a szorítás még nem enged, hogy bennünk van, nagyon mélyen.

Erről szólnak ezek a zenék, vagy hogy pontosak legyünk, erről szólnak ezek a szövegek, hiszen az egyik legjelentősebb dalszerző fia halálos zuhanása után mintha felhagyott volna a klasszikus dalszerzéssel, a muzsika szövegekhez illesztett aláfestés, a szavak filmzenéje, a poézis illusztrációja. Cave főtémája mindig is a katasztrófa, a halál, a kétségbeesés, a szorongás volt, az utóbbi időben azonban úgy tűnik, hogy a katasztrófa, a halál, a szorongás vált főbb témáivá. A tragédia az ajtón kopogtat; amíg a világhírt meghozó Murder Balladsban ő játszott el a halál különböző gondolataival, mostanság a halál játszik el az ő gondolataival. 

A fuldoklás nemcsak körbevesz bennünket, nem csupán bőrünkre tapad, de beszivárog, beszivárog a pórusainkon keresztül, beszivárog, amikor levegőt veszünk, de hiába veszünk levegőt, mert levegő, az nincsen, fuldoklás van csak, fuldoklás a hat fal között, miközben érezzük, hogy testünk elvékonyodik, miközben érezzük, hogy lelkünk elvékonyodik, mikor csak két font csomagolt jég vagyunk egy karosszékben ülve a reggeli napsütésben, amikor érezzük, hogy testünk maga a súly, maga a meztelen kiszolgáltatottság, amikor csupán egy kétszáz fontos zsák vagyok a kedvenc székemen, hússal és csontokkal teletöltve. A súly, a tömeg, a nehézség, a tehetetlenség mint egy kétszáz fontos polip a lepedő alatt. Táncolja körül karjaival s lábaival a világodat.

A túlélés lett az alapállapot, megtapasztaltuk és átéltük, milyen az, amikor Damoklész kardja lebeg a fejünk fölött, milyen az, amikor a biztonság illúzióvá soványodik, és megtudtuk, minden sejtünkben, minden idegszálunkban, minden begörcsölt izmunkban érezzük, hogy ami nem öl meg, az őrültebbé tesz.

És a bezártság ilyenkor az ellenkező előjelére vált, kitör az egyén a bezártságból, és kitör önmagából is. Ami nem öl meg, az őrültebbé tesz. És ez a kitörés, az egyén kitörése, a tömeggé összeálló egyének kitörése a politikán élezi önmagát (ahogy Cave is megírta életműve leginkább politikára reflektáló számát, a White Elephantot), amikor megesik, nem kétszer és nem háromszor esik meg, hogy a tüntető a szobor nyakán térdel, és a szobor mondja: nem kap levegőt. A tüntető mondja: most már te is tudod milyen az, és egy mozdulattal a tengerbe rúgja.

És pont ez a dal az, ami második felében kinyílik, a melankólia helyett szinte visszafogott indulóba fordul, és Cave szövege is regisztert vált, itt már arról van szó, hogy az idő közeleg, az idő… a mennyeknek országához. Egy időre hazatérünk mindannyian.

Mintha mégsem csupán a sötétség volna, hiszen a sötétség, a kiúttalanság, a lefojtott kétségbeesés megteremti önmaga ellentétét, önmaga ellentétét is megteremti, hogy a remény mégsem csupán a hiányról szóljon, nem csupán az elveszettségről, és ne csupán a bennünk halmozódó tébolyról. Hiszen a hold néha senkihez beszél, és őrülettel van teli, mint ahogy én is őrülettel vagyok teli, és kettőnk őrülete valahogy megformál valami józanságot.

És ha a remény nem is, talán a hit, vagy még inkább a hittel és a hitért való küzdelem adhatja számunkra a segítséget. Nem hiszek egy Istenben, ami beleavatkozik a világba, fontos sor volt ez, fontos önvallomás Into my Arms című számában a Boatman’s Call lemez nyitódarabjában. Hiszen a küzdelem ellenére Isten neve sokszor előfordul Cave-nél, jelen lemez kezdőnótája itt is az Isten keze címet viseli. Hogy isten keze az, ami megment minket? Vagy isten keze az, ami belemárt a tragédiába? Vagy mindkettő? Hiszen Beúszom a legközepére, és egy darabig ott maradok, hogy a folyó rám mondhassa varázslatát.

De valóban létezik varázslata a börtönlétnek, a bezártságnak, ami átcsap, lassan, észrevétlenül csap át a bezáródásba, önmagunk bezáródásába, ahogyan érezzük, hogy börtönünk fala a bőrünk maga, cellánk pedig saját gondolataink. A reggel, drága, felénk oson, egy emlékkel a mancsain. És nem megyünk sehová. Ki tudja, meddig, nem megyünk sehová. Nem megyünk el Amszterdamba vagy ahhoz a tóhoz Afrikában, nem megyünk sehová, semmikor ebben az évben, csak ha elviszel oda. Közhely, de a közhelyek azért közhelyek, mert igazság van a mélyükön, hogy a bezárkózás egyben utazást is jelent, utazást, hogy még egy közhelyet használjunk, saját mélységeinkbe, ahonnan kikerülhetünk összezúzva, összegyűrve, összeomolva, de kiemelkedhetünk úgy is, hogy esőként végigsimítja testünket a változás.

Nem kérdezzük, kicsoda. Nem kérdezzük, miért. Létezik a mennyeknek országa. Létezik a mennyeknek országa.

 (A dőlt betűs mondatok egyenes idézetek az album dalszövegeiből, a szerző fordításában.)

(Borítókép: Jim Dyson / Getty Images Hungary)