Április négyről szóljon az ének!

Utólag egy társadalom mindig kissé másképp tekint az ünnepeire, főleg, ha azok mára már nem ünnepek. Egykor azonban életünk, s azóta történelmünk és emlékezetünk részei voltak, miért törölnénk el, hiszen ugyanúgy illeszkednek a történelmi fejlődésbe, szükségszerűségbe vagy épp a visszaemlékezésbe, ezt ki-ki maga döntse el. Ahogy azt is, hogy a hérodotoszi vagy cicerói mondással ért egyet, miszerint a történelem az élet tanítómestere, vagy Hegellel, aki úgy vélte, a történelem legfőbb tanulsága, hogy a népek és kormányok soha semmit nem tanultak belőle.

Jómagam emlékszem, ahogy a legszebb orgánumú, legjobb tanulókat válogatták a Kossuth Lajos úttörőcsapat (hogy hányas számú, mea culpa, nem emlékszem) kisdobosainak és úttörőinek körében, akik kiváltságosnak érezhették magukat, ha elszavalhatták egy-egy kurzusköltő mára talán szégyellt versét, becipelhették a tornaterembe a nagy ünnepi zászlót, nem szólva a kötelező, harsogóan jubiláló kórusművekről, melyek a mindenkori boldog ifjúság ajkáról csendültek fel.

Nézzük a hazánk felszabadítására, a náci megszállás és a fasiszta uralom felszámolására írott, örökbecsűnek immár nem nevezhető szongokat, melyek azonban leválaszthatatlanok a kor közoktatásáról, kulturális és zenei életéről és történelmi emlékezetéről is.

Ezek az állandó szókapcsolatok, unásig ismert és énekelt toposzok hagyták el kis- és nagyobb iskolások százezreinek ajkait az iskolai ünnepségeken, miközben azt sem tudták szegény jámborok, minek is hálálkodnak ennyire, mit is ünnepelnek ilyen túlzott magasztossággal és kötelező hévvel.

A Fénylő április négy bár borzasztó zenéjű, primitíven egyszerű, mozgalmi és dalárdaszerű, még nem a legrosszabb az alkalomra írott műremekek közül. Ha hiszik, ha nem, Bacsó Péter írta a szövegét (a filmrendező számos dalszöveggel is „dicsekedhet”); vezényli a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusának alapító karnagya, Csányi László.

A felvételt természetesen a kor egyedüli lemezkiadó potentátja, a Hungaroton készítette. Csak ha nagyon muszáj, akkor kattintson rá. Ha kibírja és nem állítja meg a felvételt közben, ön is nyugtázhatja a lassú, kitartott, felvitt hangú lezárást, mely az ötvenes évek kínos kurzusfilmjeinek zenei aláfestésére emlékeztet.

Jöjj, tavasz, ébred az ág,

szórjad a napsugarat ránk,

hisz a legszebb nap, íme, felvirradt,

csupa fény már drága hazánk.

Fénylő április négy,

te a hála ünnepe légy,

míg a szívünk benn őrzi hűséggel

szabadítónk hősi nevét.

Friss zene, kürt szava zúg,

felvonul ifjú csapatunk,

aki meglát csak, nosza, kedvet kap,

tele szívből zengi dalunk.

Új korok zászlaja hív,

hozzad el ide a reményt,

belevésted te a mi lelkünkbe,

hogy a népnek védjük ügyét.

A dal emléke olyan eleven, hogy Ruttkai Borit (ő is a korszak gyermeke) és Darvas Kristófot is megihlette, akik saját második versszakot kreáltak hozzá, a szerelemről.

Mind közül talán zeneileg a legirritálóbb, legprimitívebb, az indulószerűséget és egyfajta giccses romantikát keverő az Indulj az útra, és vissza ne nézz! kezdetű dal, melyet horribile dictu egyesek a felszabadulás dalának neveznek. Itt már nem volt elég a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara, a Munkásőrség Központi Énekkara is besegített. (És még mondják egyesek, hogy a művészet ki tud bújni a mindenkori központi ideológia alól… Egyébként ki tud.)

Indulj az útra, és vissza ne nézz!

Múltad a fájó bús ezer év.

Rád ragyog végre a fényteli nap.

Boldogan, vígan zengd hát a dalt!

Április négyről szóljon az ének,

Felszabadulva zengje a nép!

Érctorkok harsogva zúgják a szélnek

Felszabadítónk hősi nevét!

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, Lenin, Sztálin, élőben és szobrok formájában, vörös csillag, orosz tankok, Rákosi Mátyás Kultúrház, a korszak teljes kultúrtörténeti arzenálja. Természetesen a zenei lassítás, a giccses kitartás itt is kötelező elem, melyre a kor karnagyai szintén előszeretettel erősítettek rá vezénylő mozdulataikkal és örömteli arckifejezésükkel.

 A legszerethetőbb dal mind zeneileg, mind szövegileg a következő:

Április 4., kedves ünnepünk!

Szép életet te hoztál nekünk.

Zengi a dal szívünk örömét,

Mert e napon szabad lett a nép.

Pechünkre épp ezt nem archiválták eléggé, mert nem fellelhető a neten.

Ne essünk tévedésbe, a szintén nagy hírű és a megfelelő korszakokban agyonénekelt Fel vörösök, proletárok! nem a felszabadulás terméke, ez a dal 1918-ból származik, orosz forradalmi nóta – oroszul Смело товарищи в ногу kezdettel –, melyet valószínűleg az orosz fogságból hazatért hadifoglyok kezdtek terjeszteni. A Tanácsköztársaság bukása után az illegális kommunista mozgalom egyik legnépszerűbb dala lett, a második világháború után pedig divatos tömegdallá vált, szóval akik idesorolják, végül is azok se tévednek nagyot, hisz 

A világot megváltó szabadság, a nemzetköziség és a zászlót fújó szél megmaradt, csak a proletár nem elnyomott többé. A dal második sorát – Csillagosok, katonák – Jancsó Miklós egyik 1967-es, a hadifoglyokból vörös katonává váló magyar harcosoknak emléket állító filmje címéül választotta.

És akkor döntse el mindenki, Hérodotosz, Ciceró vagy Hegel mellé teszi le a voksát.