Ezek az oroszok, ó, anyám...

Mostanában sokat szörfözök a neten, keresve rejtett aranyport és formátlan ékköveket, de amint átlépi az ember a vodkával dúsított határátkelőket, nos, olyan dolgokba botlik, amiktől eldurran az agya. Ilyet vagy nem látott még a publikum, vagy nem akart látni soha, de ingerküszöböket felkészíteni, mert erős rezgések érkeznek keleti irányból.

Ma – a szokott forma ellenére – nem egy előadót veszek górcső alá, hanem ívből hármat, hogy érdemben mutogassam kicsit, mennyire szélsőségesen sokféle zenét gyárt az orosz nép. Az orosz könnyűzenének sok-sok évig nem termett babér a nemzetközi piacon (néhány ritka kivételtől eltekintve), viszont az új elektronikus hangzások, a pop és metál korszakában, ami igazán karakterisztikusan meghatározta az elmúlt évtizedet, mindenből sikerült kivenniük a részüket.

Első kiszemeltem nem kisebb gigasztár, mint a LITTLE BIG. Ez az alapjáraton rave csapat az elektronikus tánczene minden vetületébe beleszagolt már, futótűzként terjedtek a piacon, meg úgy az egész világon is. Nem egy emberrel találkoztam, aki odáig meg vissza volt tőlük, és a harminc alatti korosztály (jelenleg határtalannak tűnő) ingerküszöbén úgy táncolnak, mint az UNO-asztalon. Bár a rave-nek sosem voltam nagy rajongója, és EDM-et is csak módjával hallgatok, hosszú évek ellenállása után a HYPNODANCER című dal engem is bedarált.

Ritkán lát az ember ennyi marhaságot egy klipben, a dallamtapadás pedig már fájdalmasan jó. Szerintem ezen a ponton bárki mást is meg tudtak környékezni, aki nem lelt örömöt a szokatlan, kettős érzetű rave-effektjeikben. Ebben a régi, diszkókorszakot idéző, feelinges és vicces dalban már fölöslegesnek érzi az ember, hogy kivetnivalót keressen, hiszen ez a dal semmi másért nem készült, csak hogy szórakoztasson minket.

Aztán: hogy állunk a metállal, pontosabban a deathcore-ral? Na igen, az már másik szint. Háromféle ember van: aki utálja, aki imádja, meg aki még nem döntötte el. Mondjuk azt, hogy én az utolsóba tartozom. Mindig meghallgatom, hátha megszeretem, de eddig még nem tört meg a jég. Azért néha jó ez, mert így megtapasztaltam, hogy milyen lehet az, mikor az ember hangját megszállja egy démon, és úgy lesz frontember metálbandában. Csak hallgassunk bele, mikor a Slaughter To Prevail nevű deathcore együttes frontembere, Alex Terrible nekilát screamelni.

A scream kimondottan alapvetés lett a 21. században, szerintem már szinte mindenki hallott ilyet. Ám ahogyan egy énekesnek van saját hangszíne és saját énekstílusa, úgy a scream is emberről emberre változik, ráadásul elég komplex technikát igényel. Mondjunk csupán annyit, hogy aki rossz technikával énekel, annak idővel elmegy a hangja. Na, a metál screamnél ez hatványozottan igaz, de szerencsére van rá megfelelő technika és még oktatás is (komolyan beszélek). A hangszín is variálja a keltett hatást, és van néhány elvetemült arc, aki még saját technikákat is kifejleszt, úgy, ahogy egy-egy énekes kitalál valamilyen egyedi énekstílust.

Erre Alex Terrible az egyik legjobb példa a Slaughter To Prevailből, mert az ő „démon scream”-je az egyik legelvetemültebb, amivel valaha is találkoztam. Nem is fecsérelnék rá több szót, ez magáért beszél, és ha az ember nem is szereti ezt a stílust, azért harminc másodpercig érdemes lehet kínozni magunkat, hogy halljunk valami konkrétan alvilágit.

Ha pedig ezután az ember kedvet kapna még pár démon scream hangzáshoz, javasolni tudom Alex szólómunkásságát, ahol híres pop-, rock- és metáldalokat dolgoz fel, viszont ezt csak mértékkel szabad fogyasztani. Alex hangjában van egy jó szín, idővel be is érhet, de jelen pillanatban erős hideg zuhany, mikor egy-egy metálhangzást megszakít a normál, esetében erőteljesen hamis éneklés. Jó lesz ez, Alex, gyakorlat teszi a mestert, SOK, SOK, SOK gyakorlat.

Na jó, ez az utolsó tényleg durva egy kicsit... Oké, nagyon durva. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy Billie Eilish milyen undorító effektekkel machinál egy-egy videóklipben, akkor mindig szeretném belinkelni neki az IC3PEAK-et. Egy duóról beszélünk, akik kísérleti, elektronikus hangzásvilággal dolgoznak. Hiába orosz a szöveg, underground körökben hamar elterjedt még jóval ennek a hangzásvilágnak az amerikai, mainstream kultusza előtt. Ritkán van, hogy egy zene zsigeri rossz érzést vált ki belőlem, de ezek a dalok megkínoznak. Próbálhat az ember objektív maradni, de nem könnyű. Mivel a szöveg orosz, nehéz értelmezni, hogy a klipek szélsőségessége koncepcionális, valós tartalmú üzenet vagy csak szimplán túlzás. (A klipben angol felirat segít az értelmezésben.) Zenében minimalista, és (lehet, csak nálam, de) az ASMR-videók azonnali idegi hatásreakciójára emlékeztet. Érdekes kísérleti zene, és akinek bejön ez a világ, az bizonyosan imádni fogja, nálam viszont már kívül van a pályán.

Összegzésképp: láttuk az orosz könnyűzenét a mainstream popkultúrában, a metál világában és az alternatív, underground szcénában. Amikor igazán a művészetre koncentrálnak, legyen az zene, divat vagy irodalom, csodás alkotásokkal tudják megajándékozni az embert. Ha a fókusz ezen az oldalon lenne, a világ róluk alkotott képe is erősen más volna. Amit az elmúlt tíz évben nyertek, dőreség lenne elherdálni. Komolyan veszik magukat, tesznek is érte, nyitottak és kísérletezők, ezért kezdjük minőségként emlegetni a zenéjüket. Meglátjuk, hogy ez a fejlődés folytatódik-e a következő évtizedben, vagy visszatérnek oda, ahonnan elindultak.