Kanye West új albumát emléknek szánta, de nem lesz emlékezetes

Van amikor az ember érdeklődéssel vár egy új lemezt, kíváncsian vág bele, de a felénél megunja, és kidobja az ablakon – szerencse, hogy a Spotify-on ez nem olyan könnyű, különben erősen megnőtt volna most a környezetszennyezés.

Kellemetlen, de hasonló a helyzet Kanye West új albumánál, amit Donda névre keresztelt elhunyt édesanyja után. Bár a szándék szép és kedves, nem szabad hazudnunk sem magunknak, sem egymásnak, ez a lemez zeneileg nem lett egy sikersztori. Hosszú terjengős dalok, sokszor konkrét mondanivaló nélkül, vagy csak egy-egy felszínes gondolattal, amivel a közönséget próbálja behúzni a csőbe, hátha elég buta az ember, hogy benyelje azt. Nem Mr. West, a közönség nem ostoba és hülyének nézni az embereket, akik a megélhetésed biztosítják, nem szép dolog!

Megfogva ezt az egészet zenei oldalról, a rengeteg elektro-gótikus és gospel hatás, amivel machinál, csak időről időre képes kitölteni a teret. Sok gap van, amivel nem tudnak elszámolni sem a zene, sem a szöveges részek. Ez a légies, hideg hatás inkább egy filmzenei albumnak felelne meg, amivel nem is volna baj, de ezt Kanye önálló zenei alkotásnak is szánta nem csupán háttérhatásnak, így viszont már fázós a sztori. Vannak jó és érdekes megközelítések, de elvesznek a sok közhely, vagy gyenge ötlet árnyékában.

Egyik kedvenc jelenségem az albumon, hogy vannak olyannyira töltelék dalok, hogy elkezdem hallgatni, majd beletekerek a közepébe, aztán a végébe és azt érzem, mintha nem is tekertem volna semmit, mert ugyan az történik három (esetenként akár öt) percen keresztül. Van az a zene, ahol ez a cél és jó pont, ellenben közel két órán és 27 track-en át hallgatni már kevésbé az.

A lemez hemzseg a kooperációktól, amikre külön kell rákeresni, mert Spotify-on minden Kanye neve alatt fut. Ettől függetlenül mókás, hogy az egyik legjobban megmaradó dal, a Believe What I Say egy „feat.” mentes nóta. A the Weeknd-el közös dala, a Hurricane azonban valamivel többet adott, a sok sallang mögül egy jó ötlet kacsint ki, de sajnos ennyi. Egy másik kooperációs alkotás szintén hozott némi sikert, a Moon egy szép és kellemesen újra hallgatható dal lett, pont annyi, amennyire szükség van, se több, se kevesebb. Persze, ha 27 track-ből legfeljebb 5-6-ot tud az ember kiemelni, az nem egy osztatlan győzelem.

Az album fogadtatása is abszolút vegyes. Kisebb szaklapok pozitív kritikákkal illették, de a legnagyobbak abszolút megoszlanak a teljes utálattól, az elfogadható minőségig. Azért az album nem egy vállalhatatlan kínzás, de szó, ami szó, többet vártak az emberek és nem hiába. Hosszú ideig húzta West ezt a lemezt, többször csúszott a megjelenés és a magánéleti problémái is keresztezték a terveit. Rengeteg érdekes marketing húzással igyekezett ellensúlyozni a dolgokat, ami sikerült is, hiszen végül nagy lett a füstje, de sajnos nagyobb, mint a lángja.

Másik nehézség, hogy mint korábban említettem, ezt a lemezt édesanyja emlékére szánta. Egy remek és tiszteletre méltó dolog, azonban az érem másik oldala, hogy egy ilyen mély gondolatot és fájdalmat nehéz ilyen formában, főleg egy ilyen hosszú lemezen át tartani. Persze nem csak erről esik szó, hanem Kanye jellemfejlődéséről, az őt ért csapások feldolgozásáról, hitről és reményről, de helyenként nehezen tartja ezt. Ilyenkor az előadó vagy szeretné, hogy az őt kedvelők és követők vele tartsanak a feldolgozás útján, vagy magának szánja azt, akkor pedig teljesen terápiás jelleggel történik a dolog.

Itt, úgy érzem, ő sem tudta eldönteni, melyik irányt vegye fel, ezért a slágeres hatások és az abszolút elvont érzetek egymást kioltva keverednek. Az album zenei iránya nem rossz, a mögötte lévő gondolat nem született meg. De az is lehet, hogy megszületett, csak West nagyon szerette volna azt átadni és a végső forma inkább lett egy langyos profizmus, mint a rideg valóság, vagy a meleg fájdalom. Hosszú ideig dolgozott rajta, talán túl hosszú ideig. Próbálhatunk vele haladni ezen az úton, de ha ő maga sem tudja, hogy szeretné-e ezt, úgy nem könnyű.

Egy énekes, egy előadó, egy dalszerző olykor megnyitja magát, kiadja örömét és fájdalmát, teljesen lemeztelenedik a közönség előtt. Ez nehéz és sokkoló, de így kerülünk közel hozzájuk, így tudnak nekünk őszinte gondolatokat és testes érzelmeket átadni. A Donda egy üzenet, egy zenei alkotás, ami megreked a profizmus és az őszinte ösztönösség mezsgyéjén, miközben egyik irányba sem tud elindulni, valamint egyiket sem tudja megélni. Kanye West tizedik stúdióalbuma nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a közönség vágyait, sem a szakma elvárásait. Reméljük, hogy legalább neki segített abban, hogy ezen az időszakon túljusson, és idővel teljesebb és erősebb formában térjen vissza.