Láthatatlanok és mégse, viszont hallgathatók

Az egyediség talán az egyik legfontosabb a zenében, hiszen ha technikailag mindig lesz egy ázsiai kisgyerek, aki profibb nálunk, akkor legalább a különlegességünkkel tudjuk kenterbe verni a konkurenciát.

Egyedivé sokféleképpen lehet válni. Sajátos stílus, velős mondanivaló, páratlan filozófia, vagy mókolunk valamit a látvánnyal. Utóbbiban az egyik legnagyobbat ebben az évezredben a rajzolt figurákból alakult popzenei formáció, a Gorillaz hozta, hiszen nem sok embernek jutott addig eszébe, hogy egy csapat animált karakterrel menjen el turnézni. Ráadásul a világ legsikeresebb virtuális bandája címet is ők tartják azóta a Guinness rekordok könyvében, nem véletlenül.

Az együttes mögött álló zenei agy, a Blur-ből jól ismert Damon Albarn, valamint a látványért felelős grafikus művész, Jamie Hewlett új kislemezzel rukkolt elő augusztusban, amit egy zártkörű koncerten robbantottak be az O2 arénában, az Egyesült Királyságban a National Health Service dolgozóinak és családjaiknak. A Gorillaztól sosem állt távol a kooperáció, ha az összképet nézzük, teljes munkásságuk közel egyötödét más előadókkal mixelve dobták piacra, így az sem volt meglepő, hogy a most kigurult Meanwhile EP-n tárolt három dal mind koprodukció. Ami inkább meglepetés volt, hogy a tőlük jól megszokott stíluskavalkád, ami egy pimasz lazasággal párosulva ad egyedi feelinget, most meggyengült.

Bár a zenekar fénykorának tekinthető 2010-es album és az azt megelőző fél évtized nem kopott meg a hosszas szünet hatására, a tizenhétben előbukkant, vegyes érzéseket keltő Humanz album csupán annyi érdekességgel szolgált, ami egy fricskát adott, miszerint a rajzfilmfigurák visszaülnek nemsokára arra a bizonyos hullámra és újra meglepnek minket pár különleges slágerrel.

Ezt a tizennyolcas The Now Now nem igazán váltotta be, és az azóta futó projektek is csak hellyel-közzel hoznak ütős zenéket. Persze akad kivétel, így kérdéses, hogy a Gorillaz milyen irányban halad tovább.

Minderről a spanyol nyelvű Warpnak úgy nyilatkozott Damon Albarn, hogy jamaikai kintléte során Bad Bunny-val együtt elkészítették a zenekar következő albumának első dalát, amit nemsokára közzé is tesznek, ezzel promotálva a jövőre érkező lemezt. Elmondása szerint nagy hatással volt rá Latin-Amerika és ezt a hatást tervezi a központba helyezni az új dalokban. Mivel a Gorillaz zenéjétől eddig sem állt távol a különleges effektek, esetenként népzenei hangzatok beemelése, így van rá esély, hogy a végeredmény egy igazán velős és fűszeres korong lesz, de az animált hangszeresek hullámzó kreativitása alapján egy fifty-fifty szituációra lehet most számítani.

Bár csupán egy fiktív zenekarról beszélünk, ahol rengeteget dobnak latba az animációk és a látványeffektek, attól függetlenül ez egy zenekar (vagy inkább zenei produkció), és mint olyantól, a közönség elvárja a jó zenéket, amit idáig nem egy alkalommal le is szállítottak a népnek. Reméljük, most se lesz másképp.

Mindeközben elő-elő rukkolnak néha egy új dallal, néha kislemezzel. A mostani diszken szereplő dalok pöppet vérszegényre sikeredtek. Bár nem engedték el az eddigi hatásokat és nincsenek hibák, vagy hallgathatatlan elemek, nem nagyon tudnak maradandó élményt nyújtani ezek a számok, így valószínűleg hosszútávon csak a zenekar perifériájára tapadt szerzeményekké válnak, teret adva valami ütősebbnek, ami vagy eljön, vagy nem.

A Gorillaz a huszonegyedik század egyik legérdekesebb ötlete, három napos csodának indult, amiről maga Damon Albarn döntött úgy, hogy nem akarja ennyiben hagyni. Az az akarat, ami akkor eltaszította őt a végletekbe, hogy összességében még a saját bandájánál (a Blur-nél) is sikeresebb projektté alakítsa a fiktív zenei alakulatot, bőven érdemel még néhány magas labdát és hullámhegyet. Ez a siker nem elérhetetlen, ott van a csapat kezében, rajtuk áll, hogy élnek-e vele, vagy sem.