A space rock nagyágyúi visszatértek

Egy tompa, nagyobb bejelentések nélküli, lassan hároméves szünet után, idén januárban új kislemezt dobott ki a Muse, ami valószínűleg a kilencedik stúdióalbumuk elővetítése is, melyet nagy eséllyel még idén meg is kapunk.

A dal kellemes fogadtatásban részesült a kritikusoknál, azonban a közönség két eléggé eltérő oldalon foglalt állást. Egyik fele imádja a súlyos tónusú nótát, amely a zenekar keményebb hangzásokkal dolgozó, korai alkotásaira emlékezteti őket.

A másik oldal azonban erős nemtetszését nyilvánította ki, szerintük a zenekar fénykora a kétezres évekre tehető, a legjobb időszak a Hysteria, a Supermassive Black Hole és az Uprising volt. Úgy érzik, a zenekar most egy olyan irányt vett, amiből ők, köszönik szépen, de nem kérnek.

A Muse még 1999-ben pörgette ki első lemezét, a Showbizt, ami érdekes kompozíciók, egyedi ötletek végtelen spirálja volt. Bár a hangzása kezdetleges, az iránya pedig instabil, az energia, amit az egyszer romboló, másszor kísérletező dalok mögé helyeztek, hamar megmozgatta a közönség és a szakma figyelmét is. Az új dal ezt az erőt keresi, de másik irányból közelít. Visszanyúl a gyökerekhez, de beleteszi a mai rock- és metálszcéna jegyeit.

A korszak, ahol igazán lekerültek a sarokkövek, a Showbizt követő Origin of Simmetry album volt 2001-ben, ami még csöppet koszos, de már jóval közelebb áll ahhoz a tipikus Muse-hangzáshoz, amely nemzetközi sikerre vitte őket. Sok rajongó ekkor ismerte meg a bandát, és már egy olyan képet kaptak róluk, amit az elkövetkező Absolution lemez a Hysteriával, Black Holes and Relevations a Supermassive Black Hole-lal, valamint a The Resistance album az Uprisinggal teljessé tett.

Gyakorlatilag a 2004-től 2009-ig kigurult három diszk felpakolta a stadionok színpadára a Muse-t, és a rockzene lágy és testes hangjainak egyedi keverékével tette „azonossá” a bandát. Mindenki tudta, hogy milyen zenét is csinál a Muse. Az új dal persze nem feltétlen ezen a vonalon alapszik. Inkább a Kezdeti Showbiz, és a már-már túlságosan is készre formált utolsó lemezek vegyítése érződik benne. Pont két olyan időszaka a csapatnak, ami kevésbé volt közönségkedvenc.

Bár a 2015-ös Drones lemezen még felbukkant néhány azóta is romboló slágere a bandának, a 2018-as Simulation Theory már csak mérsékelt sikert tudott aratni. A rajongóknak nem lett favorit az a zenei irány, amit a banda kezdett futtatni. Most azonban a 180 fokos fordulat is erős hatás.

Az új dal maga, ha kicsit szétszedjük és lecsupaszítjuk, akkor valóban azt az enyhén zajos és erős pusztítást szeretné képviselni, ami miatt a zenekart anno megszerették, azt, ami miatt az élő koncertek királyai voltak. Ennek érdekében több olyan, már-már könnyebb metálra hajazó elemet is igyekeztek beemelni, ami főként a 2010-es évek metálbandáinak védjegyeit idézi. Persze azért még messze vagyunk egy Parkway Drive-tól, de nem is ez a cél. Mindenesetre nem gyakori azt hallani, ahogy Matt Bellamy screamel, még ha a dolog 80 százalékát az énekre helyezett torzító is viszi el.

Ha még tovább ásunk a hangzásban, feltűnik azonban néhány olyan elem is, ami elsőre elporlad a dal összsúlya alatt. Bár vad lenne ilyet kijelenteni, de lehet, hogy a Won't Stand Down éppen azt vetíti elő, ahogy a zenekar megfogja a mai zene tetemességét és belekeveri a hőn szeretett, kétezres években általuk uralt zenébe. A hangzások és váltások sokkal inkább a lassan 20 évvel ezelőtti állapotokat szeretnék még merészebbé tenni, mintsem az elmúlt évek lejtőjén tovább gurulni.

Legyen így vagy úgy, a Muse több ponton is belenyúlt anno olyan dolgokba, ami lehet, hogy most kontraproduktívnak hat az ő oldalukról, de a világ zeneiségében erős lenyomattá vált. Sosem kérdőjelezte meg senki, hogy a Supermassive Black Hole milyen nagy hatást gyakorolt a 2010 körüli, kollektív rockzenére az egész világban. Tonnányi banda alakult, akik az elektronikus zenét akarták keverni rockelemekkel, amit bár a metál korábban már pedzegetett, rockzenei körökben csupán kevesen éltek vele.

Arról már sajnos kevesebben beszélnek, hogy ez a lasszóeffektus elterjesztett a világban egy olyan mozgolódást, amiben a Muse és néhány hasonlóan kísérletező zenekar beleégette a rock és metál vonalába a „tessék élni a modern kor eszközeivel” gondolatot. Bár a rock még mindig távolságtartó az elektronikus effektekkel, mára kevés olyan, az elmúlt 10 évben nemzetközi sikerre futott metálzenekart említhetünk, amelyek ne használnának valamilyen formában speciális hangzásokat vagy billentyűs terítéseket a gitárokon és dobokon túl.

Ez a mozgalom egy kis százalékban a Muse (és hozzájuk hasonlóan progresszíven gondolkodó, nemzetközileg sikeressé vált bandák) hatalmas népszerűsége miatt bátorodott fel és alakult ki. A csapat most ennek a metálzenének a kísérleti és slágeres oldalát fogta meg és kezdte belekeverni a saját vonalába. Ki gondolta volna, hogy ami egy falatnyi részben az ő szabálykövetési hiányukból alakult ki és adta az eredetiségüket, az most két csavarással később az új daluk zenei táptalaja lesz.

Akárhogy is, egy zenekar, ami több milliárd Spotify-hallgatást és több száz millió YouTube-lejátszást tudhat magáénak, folyamatos hatással lesz a zenei világra, és ez fordítva sem maradhat el. Csodálatos, furcsa és ijesztő, de végtére is ez a könnyűzene, mindig más és mindig ugyanaz.

Összességében zúzós, részben slágeres dalt kaptunk most a Muse-tól, amit, ha tartanak, mint az elkövetkező lemez koncepciója, érdekes dolgok elébe nézünk. Addig is szóljon a Won't Stand Down.