Japánban olyan szépen virágzik a rockélet, mint a cseresznyefa

A japán rockzene. Mindenki gondol valamit a japán rockzenéről, de valójában mi is az pontosan? Így, európai szemmel egyszerre szokatlan és kínos, néha pedig annyira magasztos és profi, hogy már szólásokat gyártunk belőle „hisz mindig van egy ázsiai kisgyerek, aki jobban csinálja”. A rockzene kialakulása a szigetországban egészen a hatvanas évekig nyúlik vissza.

Az USA és Nagy-Britannia már a könnyűzene elterjedésének kezdetén, mint két stabil sarokkő, került föl a térképre, és azóta is a zenei piac legnagyobb fellegvárainak otthonát képezik. Ez a rockzenére hatványozottan igaz. A világ teljes zenei arculatát formálta és a mai napig formálja a Stones, vagy a Zeppelin, az Aerosmith, vagy a Doors. Nem volt máshogy a felkelő nap hazájában sem, amikor a hatvanas években tucatjával alakultak a Betales-t, vagy épp Elvis kései körvonalait idéző zenekarok.

Akkoriban még nem szólt másról a történet, mint kópiákról. Pöpec kis másolatokat gyártottak, a szövegek szinte mind angolul mentek, a cél pedig az európai és amerikai piac elérése volt a saját eszközeiket felhasználva. Ennek olyan lasszó effektusa alakult ki, hogy a nyugati rockzene lett Japán egyik kedvenc zenei terméke. Amikor a nyolcvanas években egy Bon Jovi, vagy egy Guns N' Roses koncertet hirdetett ott, már arénákban és stadionokban játszhattak, holott Európában és az USA-ban sokkal nehezebben győzték meg a közönséget, tekintve a versenytársak számát.

A hetvenes és nyolcvanas évekre annyira megugrott Japán rockzenekarainak minősége, hogy sorra ostromolták a különféle országok egyre nagyobb színpadait, valamint a slágerlistákat. Ettől függetlenül az igazán nagy sikerek elmaradtak, hisz ezek a bandák mindössze másolták a már befutott nagy neveket, kevesen voltak, akik olyan eredeti zenével próbálkoztak, amelyet Nyugaton is érdeklődéssel fogadtak volna.

A japán rockzene piaca erre reflektálva lassan elkezdett befelé fordulni, újraértelmezte önmagát. Ennek hála a hetvenes és nyolcvanas években megjelentek a már japán nyelven előadó, helyi bandák, ami még nagyobb belföldi sikereknek adott teret. Ez a tendencia valahol hasonló, mint Magyarországon, hiszen a nyolcvanas években magyar nyelven éneklő zenekarok sokkal nagyobb sikereket arattak, mint mikor angol nyelven próbáltak nemzetközi babérokra törni. Az okokba nem mennék bele, de ezen a vonalon elindulva Japán megtette az első lépést a saját rockzenéje felé.

A japán rockzene egyik legerősebb vonulata a folk-rockban rejlett a huszadik században. A zenekarok japán nyelven, a saját népzenei elemeiket és népi hangszereiket felhasználva kezdtek olyan zenét alkotni, ami koncepcióját tekintve nem, viszont hangzását nézve egyedivé vált a világban. Ez a vonal a mai napig egy kiemelten erős sodrát képezi a könnyűzenének, és nem csupán Japánban. Az egész keleti könnyűzenére átterjedt a hatás, amit Kínában és Mongóliában szintén fellelni, természetesen a saját tradícióikból építkezve.

Ezt emelték később egy újabb szintre. A techno- és elektronikus zenék hangzásaival már a hetvenes években elkezdtek kísérletezni Japánban, ami a folk-rock mellett egy szintén valamelyest egyedi hangzást vett fel. Így amíg Európában vagy Amerikában a popzene egyes előadói, akik a leginkább időtálló eredményeket érik el, valamelyest ragaszkodnak a hangszeres popzene és r&b hangzásaihoz, addig Japánban a kísérletezés vált a mainstream egyik legerősebb sodrává.

Ennek hála a nyolcvanas években egy olyan mozgalom látott napvilágot, amelyben tonnányi, eredeti ötletekkel előálló, független banda született. A kísérletezés rádiuszát kibővítették, külön vonalakat kaptak a női frontemberes rockzenekarok és a teljesen női felállású bandák, valamint a Japán szoros rendszerkövető mivoltát erősítő vagy éppen az ellen lázadó punk- és metálbandák is elárasztották a kisebb klubokat.

Ez egészen a kilencvenes és kétezres évekig tetőzött, amit követően újra elkezdett a zenei ipar formába rendeződni. Érdekes kiemelni az előbb említett női frontemberes rockzenekarokat, amiknek különlegessége, hogy népszerűségük az után is fennmaradt, hogy az európai és amerikai vonal meggyengült a kilencvenes évek végére. Töretlen népszerűségük kitartott egészen addig, mikor a kétezres években a nyugati punk-rock és pop-rock visszahozta a tudatba a női frontembereket. Ugyanez a teljesen női tagokkal operáló bandákról már kevéssé mondható el, akik Japánban mindig is közkedveltek voltak, de nálunk ez olyanfajta kuriózum, ami kevés embert érdekel, függetlenül a minőségtől.

A japán rockzene furcsa metamorfózisa egészen a mai napig tart, aminek érdekes hatása, hogy jelenleg egy olyan átmeneti korszakot képvisel, ahol egyes előadók keverik a nyugati mainstreamet a japán egyediséggel, és egyfajta hibrideket gyártanak ezáltal. Ennek előnye, hogy kinőtt a szigetország a kópiák tömeges gyártásából, de nem szakadt el teljesen a nyugati gyökereitől. Hátránya, hogy a szélsőségek néha olyan formát vesznek, ami az európai ember számára inkább taszító, mint érdekes, de az ízlés egyéni dolog, ezt már mindenki maga dönti el.

Japán rockzenéje, amit j-rock néven is emlegetünk, folyamatosan reflektált az európai és amerikai gyökereire, de sosem írta felül azokat. Inkább egy kísérő csónak, mintsem vezető zászlóshajó, de a minőség, amit mára ez a csónak képvisel, sokszor felülmúlja azokat a lyukas bárkákat, amiket a miáltalunk jól ismert piac gyárt. Ennek a minőségi különbségnek még nem láttuk sokszor a negatív hatását, de ahogy a tökéletesre gyúrt koreai fiúbandák elárasztották a nyugati slágerlistákat, és lenyomták az ottaniakat, úgy idő kérdése, hogy ez más színtéren is megtörténjen. Japán rockzenéjének kísérletező gondolatiságából és profizmus iránti vágyából nem kell másolatot gyártani, de érdemes lehet ihletet meríteni. Végtére is nincs rossz forrás, csak rosszul megfogott inspiráció.