Mindenki a szerelemről énekelt, még az is, aki nem

A rajongásnak különféle, érdekes fokozatai vannak. Ez a zenei világban remekül mérhető. Egy előadó először közömbös, aztán már kevésbé, elkezdjük megkedvelni, megszeretni, követők leszünk, és rajongók, végül pedig Dunát rekeszthetünk a lemezekből, pólókból és miegymásból.

A rajongás legmagasabb fázisa az, amikor az ember szinte az eszét veszti, ha kedvenc sztárjaival találkozik, vagy csak közös légtérbe kerül velük, és néha olyan dolgokat is tesz, amit normál esetben soha. Ezen rajongás tárgyát hivatott betölteni az úgynevezett fiúbandakultusz.

A fiúbandák javarészt mesterséges teremtmények, azonban vitatott, a jelenség honnan gyökerezik. Az eredeti ötlet valahol egy évszázada születhetett, a még a cappella módon előadó borbélykvartettek nyomán, jóllehet akkor még semmilyen kultuszt nem pakoltak mögéjük. Ezek még önformálódó, sokszor templomi kórusokból összeálló kis csapatok voltak, nem zavartak sok vizet.

A forma igazi megszületése a hatvanas évekre tehető. A legtöbb zenei szakember szerint az első fiúbanda maga a Beatles volt. Bár ők saját dalaikat játszották saját hangszereiken, a tinilányok kedvenceivé formált gombafrizurás srácokat hasonló módon akarták kultikussá tenni, ahogyan azt később a ritmusra táncoló énekescsapatoknál csinálták. A sikert, amit a Beatles magáévá tett, vágyta a szakma és megannyi énekes egyaránt. Ehhez mérten kivették azokat az elemeket, amelyeket nem látták fontosnak, és elkezdték tökéletesíteni lépésről lépésre – a többit.

Zeneileg olyan irányba indultak, ahol az egyszerűség és a fiatalokat célzó, mindennapi témák kaptak helyet – ilyen a szerelem vagy a szórakozás. Kikerültek a magasröptű gondolatok, a dalokat profi zeneszerzők és dalszövegírók gyártották. Popzenével és R&B-vel is próbálkoztak, és lassacskán felemelkedtek az első olyan énekesformációk, amelyek egyenes utat mutattak a későbbi sorstársaknak – befutott a Jackson 5 és az Osmonds.

A fiúk azért nem lányok, mert...

A fiúbandák mellett persze nem maradhattak el a lánybandák sem, de a mechanika erősen különbözött. Kezdetben tükörfordításként tekintettek rájuk. Arra alapoztak, ha a tinilányok mérhetetlen rajongást tudnak kifejezni a fiúbandák iránt, akkor a fiatal férfiaknak is tetszeni fognak a csinos hölgyek. Nagyjából a nyolcvanas évekre látták csak be, mindkét irányzatnak egyaránt a női közönség a legnagyobb húzóereje. A férfiakból hiányzik az a feltétlen szeretettel párosuló idealizáció a kedvenceikkel szemben, ami a női közönségben megvan. Őket a hetvenes, nyolcvanas évekre jobban megmozgatta az AC/DC vagy a Led Zeppelin. Zene férfiaktól, férfiaknak.

A korai fiúbandák lecsengése után csöndesebb időszak érkezett. A nyolcvanas évek kevés újdonsággal szolgáltak. A legendás korszak annyira elárasztotta a piacot jobbnál jobb bandákkal, hogy egyszerűen nem tudták felvenni a versenyt az olyan nevekkel, mint Bon Jovi vagy a Jackson 5-ból szólókarrierbe átívelő Michael Jackson. Mindenki a szerelemről énekelt, még az is, aki nem, így pedig kifulladt az irány, ami innentől a kilencvenes évekig csak mérsékelten tudott működni.

Ám a hírhedt kilencvenes évek nem csupán zenei törést hoztak, hanem új esélyt is a fiúbandák kultuszának. Ahogyan a zenei mainstream elindult egy sötétebb, költőibb és kísérletezőbb irányába, maradt egy hatalmas hézag. Ezt a hézagot ritmusos tánc, egyszerű zene és közérthető gondolatok töltötték ki. A szerelem és az egyre élesebben a profizmus irányába hajló performansz, a sztárolhatóság maximumra emelése mesterséges tehetségvadászatot indított, célkeresztben azzal, hogy olyan bandákat rakjanak össze, amelyekben minden srác egy-egy archetípus, minden rajongó megtalálhatja a saját kedvencét attól függően, hogy ártatlan szerelmesre, sármos rossz fiúra vagy hős hercegre vágyik.

Ázsia mindent visz

Ez a folyamat egyszerre futott underground színtéren, ahol önerőből formálódtak csapatok, valamint a felszínen, ahol a kiadók keresték az aranybányákat. Az időszak sikeresnek bizonyult, hiszen olyan neveket pakoltak föl a polcra, mint a Backstreet Boys, az NSYNC, a Take That vagy női oldalon a Spice Girls.

A mechanika megvolt, a metódus működött, de még messze járt a tökéletestől. A végletekig terhelés, a belső konfliktusok és a sztárlét egyéb velejárói (hogy mást ne mondjak) hamar megmutatták, volna még hová fejlődni.

A kétezres évek közepére a kilencvenes évek énekesformációi sorra buktak el, és végül csak néhány név maradt, ők is inkább lavírozva a langyos vízben, mintsem meglovagolva a hullámokat. Felismerve a helyzetet új metódust vezettek be. A mesterséges csapatok debütálását tréning előzte meg. Aki fiúbandatag akart lenni, azt kiképezték táncra és énekre, a profizmus legmagasabb szintjére igyekezték emelni. Megszülettek a totál mesterséges fiúbandák, mint a One Direction.

És ez Ázsiában is tökéletesen működött. Koreában is átvették, és létrejött a popzenészek egyetemes képzése és gyártása. Aki fiúbandában akar tevékenykedni, annak fiatal korától kezdve napi 8-12 órákat kell különféle képzésekben részt vennie, de az eredendő tehetség sem hiányozhat. Mire életkorukat tekintve beérnek, hogy színpadra lehessen őket pakolni, a produktum mögöttük tökéletes.

Az így elhíresült k-pop-bandák korai időszakában indult meg a BTS, valamint a metódus véglegesítése után női oldalon a Blackpink. Bár a nyugati zenében ezt kezdetben nevetségesnek tartották, mára belátták, hogy európai és amerikai fiúbandák – minőségüket tekintve – labdába sem tudnak rúgni ázsiai kollégáikkal szemben.

Az európai és amerikai fiúbandák akkor térnek majd vissza, amikor a keleti minőséget a nyugati progresszivitással tudják keverni, és mögéjük áll egy Simon Cowell vagy egy UMG. Ez a folyamat viszont idő, így meg kell várni, mire lecseng a múlt, és feltárulnak az új esélyek.