Film, színház, muzsika – megérte két évet várni Presser Gáborra

Szomorúan nagyot változott a világ 2020 óta. Megjött, és láthatóan maradni próbál a Covid–19 fedőnevű világjárvány, és néhány hete berobbant a háború. Történnek azért jó dolgok is. Ilyen például, hogy aki két éve megvásárolta, és gondosan meg is őrizte Presser Gábor Dalok régről és nemrégről címen meghirdetett koncertjére szóló jegyét, az végre megkapta, amire várt.

Grandiózusan indul Presser szerzői estje, melyre két előadásban és egy nyilvánossá tett főpróbán adták el az összes széket a Budapest Kongresszusi Központban szombaton és vasárnap. A bevonuló tucatnyi zenész fizikailag is megtölti a színpadot, amikor pedig játszani kezdenek, hangzásban a jókora nézőteret. A jól ismert Presser-dalok ennek megfelelően összetetten, artisztikusan szólalnak meg. Ennek persze az ellenkezője lenne meglepő, hiszen a legjobbak játszanak. Az ütőhangszereken az Amadinda professzora, Holló Aurél mellett mindenki kedvenc ütőse, Födő Sándor varázsol. A doboknál Gerendás Dani – Gerendás Péter őstehetségű fia, szájharmonikán pedig a mindig sapkás és briliáns Szabó Tamás zenél. A rezeket két kiváló fúvós, Csányi István és Kiss Árpád György rezgeti, hegedűn Szabó Attilát halljuk a Csík zenekarból. A gitárszólamokat Papesch Péter és Sipeki Zoltán tolják, és ha nem lenne elég a két nagyszerű vokalista – Kabelácsi Rita és Péter Barbara énekhangja, ott billentyűzik a színpad közepén Kovács Péter –„Kovax, a torok” –, aki bármit is elénekel.

Presser felidézi a koronavírusban tavaly elhunyt Brády Márton emlékét is, akivel ezt a koncertet szervezték.

Rádiójáték Tündérországból

A régi szabadtéri koncerteken az egész Tabánt ugrálásra kényszerítő Nem adom fel és a Kotta nélkül ezúttal cseng-bong, susog a színpadról. Megszólal minden ütős csodabigyó a zsizsegő bottól a zúgó fémlapon át a marimbáig. És persze a főszereplő hangja meg a zongorája is.

Pici bácsi írt színházi és filmzenét, hallhattuk dallamait rádiójátékokban és balettelőadás közben, az összes műfajban kalandozott már, ahol zenére van szükség. Prózában se rossz, mint ezt kétkötetes önéletrajzi könyve tanúsítja, szívesen bíbelődik dalszövegekkel, és a dalírást is meglehetős sikerrel műveli. Mindebből következik, hogy az ő szerzői estje olyan, mint egy Michelin-csillagos menü – a legjobb alapanyagokból készül, és az a fogás is meglep, ami elsőre ismerősnek tűnik. Ehhez persze szükség van egy világszínvonalú séfre, aki pontosan tudja, hogy mit csinál, és persze azt is szem előtt tartja, hogy ne csak ő, hanem a vendégek is élvezzék kreatív művészetét.

Semmi trükk, Presser hangkonyhájában minden kézzel készül a közönség szeme láttára, itt nincsenek mesterséges hangfokozók, előfőzött számítógépes effektek, nincs technikai szemfényvesztés. 

Szeretek filmzenét, színházi kísérőzenét, balettet írni... de a dalírástól sehogy sem lehet engem eltéríteni, a végén mindig oda lyukadok ki. Zeneszerző vagyok, aki néha elénekli a dalait

– mondja magáról és az estről Presser Gábor.

És énekli is, olyan tisztán, pontosan, ha úgy kívánja, halkan, máskor őserővel, hogy változtatás nélkül mehetne lemezre.

Aztán jönnek a vendégek

Megérkezik Sena Dagadu az Irie Maffiából, és megszólal egy fantasztikus blues. Miközben hallgatjuk a Mint a filmeken, pár taktus után már fel sem merül, hogy Sena verzióját összehasonlítsuk azzal, amivel Katona Klári okoz dallamtapadást. Ő is zseniális, de itt és most ez Sena dala.

Novák Péter is berobban. A Hány cédula egy élet című keserű örökzöldet adja elő, közben pörög, vetkőzik, és varázsol a kezeivel. Jól csinálja, de néha úgy érzem, hogy az eredeti interpretáció a Harmincéves vagyok lemezen konty nélkül is vadabb volt. Ez más, de így se rossz.

Dusán szövegeit lassú bluesokkal idézi meg a következő rész, aztán feldübörög a Rozsdás szög van a szívemben. Szabó Tamás – ez minden hangnál kiderül, amit fúj vagy szív – klasszikus hangszerré nemesíti a szájharmonikát. Tökéletes.

A koncert következő része Mihály Tamás, az Omega 2020 novemberében elhunyt basszusgitárosa, zeneszerzője előtti főhajtással indul.

Megjelenik egy filmbejátszás, Presser Gáborral együtt énekelték az Ülök a hóbant, majd beúszik a Tízezer lépés. Furcsa, de az egy szál zongora és Presser hangja mintha még erősebb, gazdagabb zenei élményt nyújtana, mint amikor tele volt zenészekkel a színpad.

Mindenki együtt

Novák Péter nagyon eltalálja a Rettenetes embereket, félelmetesen szép az 1958-as boogie-woogie klubban lassú bluesváltozata, Szabó Tamás megint nagyot játszik, Falusi Mariann Presserrel is csodálatos, majd Senával emelik himnikus magasságokba a Valaki mondja meg című dalt.

Hirtelen Pici bácsi egyedül marad, és eljátssza Leonard Bernsteinhez írt verses költeményét. Vannak benne angyalok, jóisten és rengeteg szeretet. Bármeddig hallgatnánk, majd a West Side Story jól ismert dallamaiból kibontakoznak a Ringasd el magad hangjai, és a közönség együtt énekel.

Újabb váltás, jön a finálé, bevonul a színpadra a „Mosoly Országa Vándorcirkusz Sátorzenekar Somló Tamás posztgraduális tagozatán végzett társulata” (próbálom pontosan idézni Presser Gábor konferálását, de valamit biztos kihagytam a névből), középen a madártollas kalapban zongorázó cirkuszigazgatóval, és kezdetét veszi a levezető zenés őrület. Mindenki együtt játszik, énekel, a közönség állva tapsol, majd hazatér, és lefekvés előtt még eldúdol magában egy-két régi számot. Néhányan, akik ott lehetnek, talán reggelig se gondolnak a háborúra.

(Borítókép: Presser Gábor 2018. október 8-án. Fotó. Balogh Zoltán / MTI)