A The Black Keys kiürült, elfogyott a saját hangjuk

A 70-es évek hangzásaira épülő zenék mára teljesen kiszorulni látszanak a mainstream vonalából. Kellemes kivétel ezalól a The Black Keys muzsikusduója. A srácok még a 2000-es évek indie-hőskorában kezdték karrierjüket. Egymás után adogatták ki lemezeiket kisebb-nagyobb kiadók égiszei alatt, miközben agresszív ütemben tolták a klubkoncertezést szerte az amerikai prérin. Ennek hála egy izmos, underground rajongótábor alakult ki csapat mögött, ami egyre nagyobb és nagyobb lépcsők megtételéhez segítette őket.

Ez öt lemezen át pörgött, mire a hatodik albumuk, a Brothers meghozta az abszolút áttörést 2010-ben, melyet három Grammy-díj kísért. A felívelésnek ez csupán az első szintje volt, hisz egy évre rá, meglovagolva a sikert, kiadták hetedik, El Camino című lemezüket, amely a Billboard 200 második helyéig jutott. Az album és a róla jól ismert Lonely Boy című dal újabb három Grammyt hozott a srácoknak, és végre eljuttatta őket az arénakoncertek szintjére. Ezt az erőt fullra járatva érkezett a nyolcadik korong, a Turn Blue, amely a páros első number 1 lemeze az USA, Kanada és Ausztrália listáin.

Szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, a Black Keys pedig ezt is tette, 2015-ben szünetre mentek, hogy egyéb projekteken dolgozzanak. A kiállás 2019-ig tartott, mikor berobbant a kilencedik lemezük, és azóta ismét öntik magukból az anyagokat. Idén májusban jött ki a tizenegyedik stúdió album, a Dropout Boogie, amely picit beletaposott az elvárások és a hangulat arcába.

Az korongról még előzőleg kijött egy single, a Wild Child, amely a diszk nyitódala. A nóta hajaz a zenekar sajátos, blues-rock vonalára, amit mindig is megkentek egy réteg Black Keys-hatással, ettől válva egyedivé a 70-es bandákat kopírozó együttesek vonalán. Kicsit borulós az érzés, mert a váltások néhol olyan hirtelenek – főleg az első refrénnél –, hogy inkább zavaró, mintsem érdekes, de ettől függetlenül a dallamtapadás elviszi a nótát.

Ezt képes volt alulmúlni a lemez második singleje, az It Ain't Over, ahol konkréten azt érzi az ember, hogy szimplán egymás mellé vannak pakolva a szerkezeti egységek. A refrének olyan hirtelen csapódnak be, mint mikor az utcán ránk pottyan egy galamb töltete, a dinamikai váltás zéró, az építkezés szintén. Azért nagy kár, mert a dallamívek igazán kellemesen működnek, remek összhatást tudnának eredményezni, de a srácok ezt most elengedték, a dal pedig nem bírta ki magában.

Ami szintén a bajos, hogy nincs sok dal, amit kiemelnék a lemezről. Sorjában hullanak el efféle butaságok miatt, pedig egy észbontó autósalbum születhetett volna, amit végtelen ismétlésre lehetne tenni, miközben szeljük a betont a Bakonytól a Börzsönyig. De ez még a kisebb gond. A legnagyobb probléma, hogy a The Black Keys a karrierje csúcsán képes volt arra, hogy ezt a hetvenes és az azt megelőző évekre jellemző, erőteljes blues-rock soundot megfogja, mégis maivá és izgalmassá tegye.

A Howlin' for You egyenesen kiáltott, hogy ez a dal friss, a huszonegyedik század zenéje, mégis, visszaadja azt a rockot, ami miatt a stílus nem pusztult ki teljesen a mai napig. A Lonely Boy szintúgy, ráadásul egy csipetnyi surf-rock hatást is belecsempésztek, amit egy kezemen megszámolok, hány banda tudott ízlésesen integrálni az elmúlt 20 évben.

Ha ezt az albumot végigrágjuk, az értő fül dalról dalra kiszúrja, hogy:

• Igen, ez kontroll C, kontroll V, egy Deep Purple-téma.

• Basszus, pont ugyanaz az énekdallam, mint abban a Led Zeppelin-számban!

• Nahát, ezt a hangzást a CCR is megirigyelhetné – na várj, ez nem egy CCR-dal?

Nagyon nehéz ebben a témában újat vagy különlegeset mutatni, de nem is várnánk el a srácoktól, ha nem hallottuk volna már korábban, hogy képesek rá. Mikor az ember elé kerül két dal, mind a kettő ugyanúgy szól, de az egyik a The Black Keys, a másik pedig a Led Zeppelin, akkor ritka lesz, hogy valaki a Black Keys verzióját választja. Hazai terepen ütközni a legendákkal dőreség, még akkor is, ha hozzuk a szintet, hisz az ázsiójuk felzabál azelőtt, hogy bizonyítani tudnánk. Nem véletlen, hisz ki mondaná azt, hogy a The Black Keys gitárosa jobban teker, mint Page, és jobban énekel, mint Plant?

Maga az album remekül szól végeredményben, de pont a páros egyedi gondolkodása és hangzásvilága kezd kikopni róla, és az út, amelyet elkezdtek járni, nem érdekes vagy új, hanem rommá taposott, és a legendák által már bőven kijárt. Ettől még egy szerethető lemezt kaptunk, csak kérdés az, hogy kinél kerül ismétlésre a lejátszási listában a nap végén. A döntés még várat magára, addig is szóljon a The Black Keys és a Dropout Boogie!