Remek élmény, szavakon túlmutató hatás

A külváros peremén nyári, napsütötte délután. Egy pillanatra megpihenünk a parkban, nincs ott senki más, csak mi, a fák, a padok, a szél. Ahogy a napfény átjárja az izmaink, egy másodpercre megrándul a test, majd szépen lassan elenyészik minden, és akaratlanul dúdolni kezd.

Ezzel az érzettel indul a Bloom című kislemez, amely Hien új generációs szerzeményeinek egyike. Bár a lemez már kint van egy ideje, a rajta szereplő Family dalnak új a klipje, amely az énekesnő emlékeit idézi gyermekkorából. A kislemezen három plusz egy dal kapott helyet, ezek a Bloom, a Family, a Slow, valamint a Family Extended.

Ahogy hallgatjuk a korongot, különféle érzések keverednek bennünk. A Bloom elindul a szellős, lazított zeneiséggel, átúszik a refréntémába, amely egy meleg burok érzését kelti, majd egy variáns verze jön, amely kiürül, és a The Weekndhez hasonló hatást hoz. A napos parkból a neonos autópályára, onnan vissza a város üres magányába, ezt ismételve egy körforgásban újra és újra, míg az érzés kitart.

Aluljárókon átívelő drum and bass, sötétben suttogó vallomások. A dal flow-hatása olyan, mint egy véget nem érő hullám a szörfösnek, de megjön a refrén, a hullám a sziklának csapódik, és összezúzza. Az egymásra helyezett énekek visszhangja pont olyan csúsztatásban van rétegezve, hogy lerántja az embert, és az addigi feszes, de légies kettősséget picit darabossá teszi. A mondanivalónak jót tesz, a zeneiségben akadályt képez.

A verzére helyezett vokáltorzítások alapból ebbe az irányba terelik a dalt, de annyira erős a hangszerelés összetartása, hogy ott még túljuttatja a hallgatót, itt viszont már nem. A fő téma kicsit az ezredforduló kísérleti stílusait idézi, ahol az elektromos zene próbált másik hangulatot megragadni, ezzel kitörve a hangszeres popzene árnyékából.

Az újonnan megjelent klip a Familyhez hűen adja vissza az érzetet, amelyet a zene és a szöveg diktál. A képek erősek, a történetek őszinte színezettel bírnak. A vizuális csapat és a jelmeztervezők kitettek magukért, a rendezés és az operatőri munka profi. Az egy történeti szálon való haladás helyett Hien életének egy szakaszát, annak az érzését idézik meg. Belehelyezik a nézőt ebbe a világba egy gyermek szemszögéből nézve, amely sok mindent lát, de a család és a szeretet, amely körülveszi, ad neki szépséget.

Utolsó dalként a Slow simul hozzánk, ahol a naplemente – bizonyos pontokon pedig a napkelte – hangulata uralkodik. Egyszerre látjuk a hegyek mögé bújó vörös égbolt alatti táncot, ahogy az érzések egymásba fonódnak, majd az együtt töltött éjszaka utáni reggel első mozzanatát. Szépsége, hogy a zene pont egy olyan keretet fogalmaz meg, amelyben a két pillanat közti történések intimek, nem kapnak zenei teret, nem lesznek túlmagyarázva, nem egy felnőtt film audioanyaga, hanem az érzések megfogalmazása.

Érdekes, hogy a szöveg legtöbbször alátámasztja, de néha nem teljesen deklarálja azt az érzést, amelyet a zene hoz. Ellenben a zene olyan komplex atmoszférával, olyan őszintén fonja körbe a hallgatót, hogy a szöveg – kis túlzással – lehetne bármi, mert a zene akkor is leuralná. Ebben az esetben az egyetlen kézzelfogható siker, ha a szöveg teljesen megerősíti a zenét, egységet alkot. Ez a lemez minden dalára érvényes hatás.

Hien új dalai egy kiforrott, komoly művész alkotásai, melyben nüánsznyi dolgok képesek dönteni arról, hogy egy-egy dal hatalmas erő forrásává válik, vagy csupán egy kellemesen ringatózó csónak a hegyomlásérzések között. Az út, amelyen elindult, egy irányba vezet minket is és őt is. A kifutás egészen saját lehet, ha ugyanazzal az alázattal és kemény munkával támasztja meg, mint amivel eddig is. Remek élmény, szavakon túlmutató hatás. Szóljon ma Hien és a Bloom!