Lassan elmúlik egy korszak, de nehezen adja magát – Budapesten lépett fel a Judas Priest

Állunk, várunk. Elkezd füstölögni a szárazjég, a levegőbe emelkedik a Judas Priest-logó. Megszólalnak a One shot at Glory első hangjai, és igen, ott van a színpadon, a heavy metal keresztapja, megteremtője, és legnagyobbja. Megérkezett a Judas Priest.

Mindhárom fenti kijelentéssel bőven lehet vitatkozni. Az első valódi metálzenekarnak, a műfaj megteremtőjének nem alaptalanul a Black Sabbathot szokás tartani. Azt azonban el kell ismernünk, hogy azt az archetipikus képet, amely a körülbelül a nyolcvanas évek elején kialakult a szegecselt bőrszerkókról, az ikergitárokra épülő hangzásvilágról (ez úgy született, hogy az K. K. Downing gitáros a szólói alatt némiképp üresnek érezte a hangképet), hát azt bizony a Judas Priest rakta össze. Ők szolgáltak előképül a nyolcvanas évek elején megjelenő új brit zenekaroknak, a heavy metal új hullámának, melynek legfontosabb tagja nem kisebb név, mint az Iron Maiden.

De minden műfajelméleti fejtegetés köddé válik, amikor megjelenik a fémzene tar doyenje, Rob Halford. Halford ugyanis zseniális. Hosszú ősz szakállával úgy néz ki, mint egy szegecselt bőrbe öltözött kopasz télapó.

Valószínűleg senki nem tudja, hogy Halford hogyan nem énekelte szét a hangját az elmúlt ötven év alatt. Az az extrém magas fekvésű énekstílus, amelyet a hard rock alapító atyái, mint a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Uriah Heep meghonosítottak, negyven évvel megírásuk után már nem szokott beleférni eredeti előadóik képességeibe. Az örök kivétel itt is Bruce Dickinson. Na meg Rob Halford. Az üvegrepesztő sikolyok és refrének pont olyanok, mint amikor a klasszikus lemezek megjelentek. Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt. Borsódzik a hát.

Plusz öt rugóért kordonok

Mindezt hangzásilag sikerült zenekarnak és a hangmérnököknek koncertkörülmények között − legyünk anakronisztikusak, mert jólesik −, ahogy azt a kilencvenes években mondtuk, CD-minőségben prezentálniuk. Azért persze lehetne jobban, a mélyek kicsit túl hátul vannak, az ének kicsit túl elöl. És ehhez a műfajhoz ez a hangerő egyszerűen kevés.

Régen persze minden jobb volt. Úgyhogy panaszkodunk még egy kicsit. Nyilván, tudjuk, a heavy metal ma már nem egy tinédzsersport, na de azért mégis. Fénykoromban egy stadionbeli rockkoncerten az ember előrefurakodott, beleállt a zúzásba, és általában véget ért a szemüvege, de minimum a cipője. Na itt ilyen nincs. Egyrészt nem furakodsz a színpad elé, mert azt a területet kiemelt állóhelynek nevezték el, és plusz öt rugóért kordonokkal van körbezárva. Másrészt a közönség még csak nem is ugrál, mindenki csak bólogat. A végén esett le, hogy még headbangelni sem láttam egyetlen embert sem. Basszus, emberek, az ott a színpadon a Judas Priest! Sic transit gloria mundi.

Az ember fejében (lehet, hogy csak az enyémben) a Priest úgy él, mint egy stílusában meglehetősen konzisztens, mondhatni akár egysíkú banda. De ellent is mondok magamnak. Erre a legjobb példa az ezen a koncerten is elhangzott Diamond and Rust, amely Joan Baeznek, a hatvanas évek folkreneszánszának Bob Dylan mellett legfontosabb tagjának szerzeménye és slágere volt. Ahogy Halford nyilatkozta (Washington Post), egyik első amerikai turnéjukon kérte tőlük a menedzsment, hogy ezt a feldolgozást is játsszák a koncerteken. Aztán amikor meghallották a nótát, ahogy Baez énekelt egyetlen akusztikus gitárral, inukba szállt a bátorságuk. Hogy lesz ebből heavy metal? Aztán rájöttek arra, hogy mindenből lehet heavy metal. Mindez csak felfogás és hangszerelés kérdése. És lőn, a törékeny, egy szál gitáros nótából igazi metálszörnyet faragtak, ami a budapesti koncert egyik legjobb pillanata is volt.

A színpadkép amúgy egyértelműen a fémmunkás (metal worker) imidzsre volt felfűzve, a színpadon is mindenféle, gyári gépeknek tűnő tereptárgy került elhelyezésre, jelentős mennyiségű gyárkéményre emlékeztető gyárkéménnyel. Ezekre Halford és a gitárosok időnként nem átallottak fel is mászni.

Apropó, gitárosok. Annak, aki még nem látta élőben a Priestet, vagyis nekem, talán a legnagyobb szomorúsága az lehetett, hogy már nem is láthatja élőben a metálzene egyik leglegendásabb (de hülye szó ez) gitárduóját. K. K. Downing, aki a hétfő este is látható Ian Hill basszusgitárossal együtt megalapította a zenekart 1969-ben, 2011-ben nyugdíjba vonult, posztján azóta is Richie Faulkner játszik. Egyszer azóta már megpróbált visszakéretőzni, de a többiek nemet mondtak erre.

Megtiszteltetés volt látni

Glenn Tipton, a zenekar másik gitárlegendája négy éve bejelentette, hogy előrehaladott Parkinson-kórja miatt nem tud részt venni a koncerteken. Ő a zenekar teljes jogú tagja maradt, a koncerteken azonban Andy Sneap az állandó helyettese. Természetesen mindketten mesterük hangszerüknek, a régi klasszikusok szólóit is tökéletesen hozták.

A koncert egyik fénypontja a Freewheel Burning volt 1984-ből. Hát ez valódi megveszekedett speed metal. Ja igen, gyakorlatilag azt is a Priest találta fel. Scott Travis dobos bal keze iszonyatos vehemenciával hajtja előre a motort a pergődobbal. Ezt a sebességet és pontosságot vette alapul a Metallica és a Slayer, szintén két olyan zenekar, akik a Judas Priest nélkül valószínűleg nem léteznének. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy a Defenders of the Faith lemezen még Dave Holland dobos a felelős ezért az újításért.

Ha már újítások. A motorozásról – mi másról – szóló Turbo Lover flangerrel és egyéb modulációs effektekkel megbolondított gitárszólamai annak idején meglehetősen kicsapták a biztosítékot a stílus, valljuk be, a maguk módján rendkívül konzervatív rajongóinál. Gitárszintetizátorok egy Judas Priest-lemezen? Skandalum. Egyébként a Turbo lemez éppen ezért meglehetősen jól is öregedett.

Mint mondtam, régen minden jobb volt. Nem töltöttük le előre a setlistet a netről, úgyhogy izgatottan vártuk, meddig fog tartani a koncert és miket fognak játszani. Hát igen, az információs társadalom erre is ráöntötte a szószt. Szóval volt valami irónia abban, amikor Scott Travis dobos közölte: Már csak egy számra maradt időnk. Melyiket akarjátok hallani? Mondjuk valószínűleg mindenképpen a Painkillert skandálták volna. Ebben Travis aztán végképp kiélhette magát.

A ráadásban Halford régi szokásához híven Harley-jával érkezett a színpadra, és a koncert második csúcspontjaként elzúzták az 1980-ban megjelent, az akkori brit munkássztrájkok és zavargások által ihletett Breaking the Law-t, ami a rocktörténelem talán egyik legismertebb riffjén alapul, majd a Living After Midnight után végleg levonultak a színpadról. Jó, egy kis pengetőhajigálás azért még volt.

A zenekar idén ötvenhárom éves. Rob Halford hetven. 2011-ben már végignyomtak egy búcsúturnét. Lassan elmúlik egy korszak, de úgy tűnik, azért nehezen adja magát. Kijelenthetjük: megtiszteltetés volt látni a zenekart, amely megteremtette a heavy metalt.