Ilyen az, ha valami egyszerűen jó

2022.07.22. 18:07

Ilyen érzés lehet, amikor a nyári forróságban a hűsítő eső arcon rúg. Üvöltünk, éneklünk, pogózunk és táncolunk, ehhez pedig nem kell más, csak öt japán srác, akik tökélyre viszik a metalcore és a post-hardcore fogalmakat. Ők a coldrain (csupa kisbetűvel), ez pedig az új albumuk, a Nonnegative.

A zenekar 2007-ben indult be, és függetlenül a ténytől, hogy első két lemezüket kimondottan a japán közönségnek címezték, minden dalukat angol nyelven írják. Ez részben annak köszönhető, hogy az énekes apai ágon japán, anyai ágon pedig amerikai, így mindkét nyelvet folyékonyan beszéli.

A banda a core stílus szerelmeseinek ismerős lehet, alakulásuk pedig a metalcore hőskorára tehető. Az elején nem a nemzetközi piacot, hanem a japánt célozták meg. Mire berobbant az internacionális ismertség, addigra már a nagyjából velük egy időben induló Asking Alexandria és a Bring Me The Horizon (amellyel egy kiadón is osztoztak) váltak az irányzat zászlóshajóivá, így a coldrain lemaradt.

Ettől függetlenül amit a srácok csinálnak, ütős, erős és végtelenül profi, hetedik stúdióalbumukkal pedig tovább mélyítik ezt a róluk kialakult képet.

A lemez úgy indul, mintha hónapok óta ki lettek volna éhezve arra, hogy kombájnnal végigszántsák a dobhártyánkat. Nem spórolnak sem az energiával, sem a tempóval. A végtelenül konzekvens, kicsit már túl egyszerűre vett Help Me Help You-ban is feltűnik a csapat gitárcentrizmusa, fűszeres riffekkel és egy kényelmes, énekdallamot továbbkísérő gitárszólóval.

Erre válaszul érkezik az album előtt már single formában megjelent CALLING, amelyben a gitárok még prominensebb szerepet kapnak, a refrén elsodor, élteti magát. A lemezről Spotifyon eddig megjelenő négy single-ből ez volt a második,

2022-ben az első kiadott anyaguk.

Jön a Cut Me, ami már inkább a core zúzda oldalát idézi, a dallamosság egészen a refrénig háttérbe szorul. A kilencvenes évek vége és kétezresek eleje szólal meg rajta egy mai keverés atmoszférájában.

Aztán a Before I Go, egy újabb single üti meg a fülünket, amelynek alternatív rockos kezdete az éteri gitárokkal egy kis post-grunge feelinget hoz a core világába, ami jellegzetes eszköze a japán csapatnak.

Ezt húzza tovább a Bloody Power Fame, amiben akaratlanul is hallhatunk némi Avenged Sevenfoldot, persze a tipikus metalcore refrénnel vegyítve. Az ilyen stílusból nem maradhat ki a gitárszóló sem, amiben a coldrain mindig is az egyszerűségre törekedett.

A hangulat formálódik tovább, a Here With You-ban meghallgathatjuk, milyen lenne, ha a Sevenfold egyszer post-grunge stílussal kísérletezett volna – szintén egy szigorúan metalcore-os refrénnel.

Semmi sem tökéletes

Itt meg is törik a sztori, hisz megjön a Boys And Girls, az egyetlen dal a lemezről, amely valahogy – inkább sehogy – nem illik az albumra. Fáj ezt mondani, de legyünk őszinték, a szövegezés csöppet közhelyes, ami egy balladánál kritikus pont. Stílusában is egy control C – control V Papa Roach-nóta, nekik is a pop-metalos korszakukból, ami már akkor is csak egy kicsit izmosabb Green Day hatását keltette (ezzel kivívva sok nu-metal rajongó ellenszenvét).

Ma már ez nem tud úgy érvényesülni, mint akkor, főleg, ha a szöveg sem közvetíti a mély üzenetet, amivel az előbb említett két banda – több-kevesebb sikerrel – próbálkozott.

De mielőtt látványosan a kardunkba dőlnénk, és felszállnánk a nyavalygásvonatra, jön az albumról elsőként megjelent dal, a PARADISE (Kill The Silence). Olyan húzás van itt, hogy az ember pofája is leszakad, és nagyjából 15 másodperc kell, mire elfelejtjük az előző nótát. Az énekes, a dobos és a gitárosok is kiemelkedő munkát végez, egy-egy ponton pedig minden hangszer kap némi reflektorfényt, és még a gitárost sem kell lefogni ehhez (hogy egy régi dobos viccel éljek).

Az ezt követő 2020 remek mementó az élet eseményeihez, fenntartja az érdeklődést az album végéhez közeledve is. Súlyos, arcletépős – látni szeretném, ahogy egy vérköhögős moshpit robban fel belőle –, a benne szereplő gitártéma pedig

egyszerű, mint a faék, mégis hidegrázós.

Van egy szóló is szépen az ének mögé rejtve, ami csak a  dal végére növi ki magát. Ha dinamizáció szempontjából nézzük, akkor az album egyik legjobb alkotása, még ha a végén lévő tempóduplázás meglepő is.

Ezután a záróakkord a Rabbit Hole-lal indul, ahol rögtön szépen és disztingváltan arcba hánynak minket, majd ránk öntenek egy vödör csillámot. Jó a dal, csak épp annyira fura, mint a nyúl ürege lehet Alice csodaországában.

Van, de minek?

Itt megint kilépnék egy hangra, hiszen van egy feldolgozásuk is a lemezen, név szerint a No Doubt Don't Speak-je. Nem rossz, de nem is tesz hozzá az eredetihez. Megesik, hogy egy-egy feldolgozás teljesen felfrissít egy elfeledettnek vélt dalt, vagy éppen továbbfejleszti. Itt egyik sem történt meg – nagyjából, mint mikor a Three Days Grace feldolgozta Michael Jackson Give In To Me című számát.

A korongot a From Today-jel zárják. Pörget, ugráltat, nem kiemelkedő a lemez egészét tekintve, de gyengének abszolút nem mondanám. Egy-két témaváltás picit dinamikaromboló, itt-ott szembemennek a ritmizációk a hangszerek között, és kicsit visszafogják egymást, ami talán leginkább a refrénben jön ki. Szépsége, hogy nem hal bele a dal,

de elvesz abból az erőből, ami megszülethetett volna.

Összegezve igazán erős lemezt kaptunk most a coldraintől, nem hazudtolták meg magukat a srácok. A színvonal továbbra is a zsáner egyik legmagasabbja. Amikor zenekarok kidobálnak tizenpár dalos albumokat, amiken van három szám, amivel foglalkoznak, és a többi csak töltelék, igazán jó végigrágni egy olyan lemezt, ahol csak két-három dal nem annyira erős, a többi kivétel nélkül újrahallgatós és eszméletlen nagy bulit csinál.

Minden tiszteletem a srácoké, és remélem, hogy a számtalan Európa- és USA-turné után – ha már a Bullet For My Valentine, A Day to Remember vagy a Crown the Empire is megosztotta velük a színpadot – egyszer hozzánk is ellátogatnak és megmutatják, milyen metalt nyomnak a felkelő nap országában. Addig is szóljon a coldrain és a Nonnegative!



  • Bérelnék
  • Bankszámla