Ha kedveli Johnny Deppet, még nem biztos, hogy a zenéjét is szeretni fogja

2022.07.25. 05:45

Az elmúlt időszak nagy durranásai közé tartozik Jeff Beck és Johnny Depp 18 című albuma. Az alapvetően feldolgozásoknak szánt lemezről promóciós szándékkal több nóta már korábban elstartolt, mint például a Venus In Furs a The Velvet Undergroundtól, a This Is A Song For Miss Hedy Lamarr, valamint az elsőnek megjelent Isolation. Most megjött a teljes korong, és belereccsen a fogunk, ahogy nekilátunk átrágni.

Az albumindító éteri Midnight Walker egy eredetileg instrumentális Davy Spillane-nóta, amelyben a vezető hangszert Beck és Depp villanygitárra váltotta. Finom vezetéssel mesélnek szavak nélkül a dallamok, a tér tág érzete bevonzza a hallgatót. Bár az eredeti nóta folk zenei hatása elvész a rockballada vonzáskörzetében, a dal nem veszít annyit tőle, hogy az rossz legyen.

Az ezt követő Death And Resurrection Show egy ezeréves Killing Joke-nóta, amely az industrial stílusirányzatok bölcsője volt. A dal maga átalakult, az eredeti progresszív punk-rock hatás itt elektronikus reggaeton-metal dallá avanzsál. Bár szokatlan, és az eredeti rajongóinak megkérdőjelezhető, az ötlet nem lehetetlen vállalkozás.

Innentől lesz igazán kaotikus a lemez,

tekintve, hogy a feldolgozások többnyire szimpla cover dalok hatását keltik a középmezőnyben, ahol a két rockzenész csak minimálisan tette bele a saját stílusát. Sokszor az eredeti mellett meghallgatva nem tudja megugorni az alkotók szintjét, amit az olyan legendás előadók dalaitól nem is várhatunk, mint Marvin Gaye, Dennis Wilson vagy a Beach Boys. Ettől a dalok még nem lesznek rosszak, szép tisztelgés a feledhetetlen alkotók előtt.

Ebbe az etapba ékelődik be az album vezető single-je is, a This Is A Song For Miss Hedy Lamarr, amellyel kapcsolatban az emberek kettős érzése van Johnny Depp közelmúltbeli pereskedése miatt. Ha elengedjük a „vajon mire gondolt a költő” vonalat és az összes belemagyarázást, és csak a dalt értelmezzük egyedül az űrben, akkor a refrén dallamossága és bennragadása plusz pont, az építkezés és a dinamika viszont már mínusz. A hangszerelés minimalista, ami az alkotók saját döntése, de valószínűleg a dal egészét serkentette volna, ha jobban elmélyül benne Beck és Depp duója, és akkor ez

még különlegesebb emlékké válik a hallgatókban.

A lemez végéhez közeledve érkeznek meg azok a nóták, amelyeket húzódalként már korábban kiadtak. A Venus In Furs eredeti formájában is egy rendkívül érdekes zenei konstelláció, de Jeff Beck és Johnny Depp itt valóban megdolgozták a számot. A The Velvet Underground zenéjének pszichedelikus hatását lecserélték egy sötét, de annál vastagabb világra, aminek külön szépsége, hogy az eredeti előadó és Johnny Depp hangszíne kimondottan hasonló. Ha dal szempontból létezik igazi nyertese ennek az albumnak, akkor az ez a szám.

A zárásként belebegő három nóta – mind egy-egy ballada – szép, terjengős hangzását kellemes hallgatni, de hogy kinek mennyire lesz a kedvence, az már másik kérdés. A lemezről elsőnek kiadott közös munka, az Isolation záródalként nem rossz választás, de az azt megelőző kettő, hasonló érzetű és terjedelmében is tartalmas szám kicsit elnyújtja a végjátékot, ami keretesebb szerkezettel vagy jobb elosztással szebben tudta volna formázni a lemez egészét. Maga az Isolation hosszan építkezik, egy ponton pedig az ötperces dal nagyjából negyedét felszántja egy veretős gitárszóló. Elsőre soknak hat, de végeredményben szórakoztató,

ikonikusnak nem mondható, de mindenképp energikus.

Összegezve: egy kicsit nagyobb volt a füstje, mint a lángja Johnny Depp és Jeff Beck közös albumának. Bár vannak rajta újrahallgatós dalok, mint a Venus In Furs, a legtöbb feldolgozásnál valószínűleg maradunk az eredeti verziónál. Ettől függetlenül remek dolog, hogy olyan dalokat is megmutatnak a nagyérdeműnek, amelyek eltűntek az évtizedek alatt, de minőségükben remek alkotások. Egy végighallgatást mindenképp megér a lemez, utána pedig döntsön a közönség a gitáros duó sorsáról.

Szóljon ma Jeff Beck, Johnny Depp és az 18!



  • Bérelnék
  • Bankszámla