Pánik a diszkóban: ennek az albumnak a fiókban kellett volna maradnia
További Stenk cikkek
Ötödjére futok neki ennek az írásnak, mégis hiába. Mikor az ember tisztelettel adózna egy előadó iránt, aki színesíti a palettát, és értékes zenei alkotásokat tesz hozzá a művészeti világhoz, akkor nehéz jól megfogni a kritikát, főleg egy negatív kritikát. Ritkán mondjuk, hogy egy albumnak a fiókban kellett volna maradnia, de talán ez az pillanat. Végighallgattuk a Panic! at the Disco új lemezét, a Viva Las Vengeance-t.
A cím találó. Olyan felháborodást keltett a nép körében az anyag, hogy egyesek bosszúból már azzal fenyegetőztek, hogy nem mennek többet Panic!-koncertre, ha Brendon Urie, a zenekar énekes dalszerzője ezeket a nótákat fogja nyomatni élőben is. A rajongók másik felét viszont megigézte a lemez. A szakmai kritikák is sokkal pozitívabbak voltak, mint vártuk. A vezető szaklapok, mint az NME vagy az AllMusic méltatták az album kísérletező jellegét és hangzásvilágát. Ezek után ismét át kellett hallgatni a lemezt, mert elgondolkodtam, hogy talán rossz albumot pörgettem idáig. Sajnos nem.
Az eredeti még mindig eredeti
Van az, amikor az ember inspirálódik a kedvencei munkásságából. Nehéz letagadni a zenét, amin felnőttünk, de nem is kell. Remek látni, mikor Brendon Urie, Freddy Mercuryt idézve Bohemian Rhapsodyt játszik a zongoránál. Ami viszont végtelenül kínos, ha ez túllibben, főleg egy olyan előadó kezében, aki amúgy rengeteg abszolút eredeti, toplistás dalt csinált már a múltban, és a lemezt hallgatva a Last Christmas ugrik be a Wham!-től az embernek.
Mikor egy 12 számos anyagon nótáról nótára meg lehet mondani, hogy melyik híres slágerek másolatait hallgatjuk, vagy mely előadók hangzásvilágát és dallamiságát mossa össze az gond, tudva, hogy az eredetiket felülmúlni nem fogja.
Mert lehet ezekre úgy tekinteni, mint tisztelgésre a nagy előadók munkássága előtt. Ebben az esetben pedig a lemez érvényessé válhat, de akkor érdemes vagy a teljes korongot ennek szentelni, vagy csak néhány dalt külön ezzel a célzattal kiadni, és elfogadni a tényt, hogy ezek a nóták nem világsikerre teremtődtek. A nagy zenei előadók emlékének ápolása tiszteletreméltó dolog. Ezzel talán elkerülhető lett volna az a zavar, amit a követők és a közönség soraiban okozott az anyag.
Ami itt inkább bajos, hogy a lemez nem döntött a két út között, de még az albumot megelőző marketing sem volt konzekvens a kérdésben. Ha pedig a lemez célja
az 1960-1990-ig tartó korszak zenéjének rekonstruálása, vagy esetleg újra divatba hozni a kor hangzásvilágát, akkor már nem lehetünk elnézők.
Inkább most mondjuk, hogy nem, mielőtt Brendon vérszemet kap, és jön még három ilyen anyag. A régi előadók mai füllel sokszor hasonlónak tűnnek, hisz ugyanazokból a stúdiókból gurultak ki a lemezeik, amiket ugyanúgy négy alaphangszeren tolt fel a bandák java, mégis mindnek volt saját hangzási és hangszerelési világa. Azokból kópiákat gyártani nem a 70-es, 80-as évek hangulatát idéző, eredeti alkotásokat fog teremteni, hanem csak egy kellemetlen érzést, hogy igen, ez egy Queen-dal, ez egy Elton John-másolat, ezt még az ABBA csinálta anno, vagy nini, ott egy kis George Michael.
Felesleges is lenne dalról dalra párosítgatni vagy boncolni. Mindenkinek megvan a joga kiemelkedő alkotásként tekinteni erre a lemezre, vagy épp utálni. Ha szimplán kávézáshoz keresünk háttérzenét, vagy valamit, amire beszélgethetünk a barátainkkal, miközben abszolút csak az atmoszférához ad hozzá, akkor tökéletes az anyag.
Volt és lesz is jobb
Több helyen hallani/olvasni kritikaként, hogy Brendon sokszor csúszik vagy hibázik az énekben, a dalok rögzítési metódusából fakadóan pedig kevesebb az utólagos korrekció. Nekem ez annyira nem ütközött ki, inkább csak a szokásosnál is többet vállalt ezen a lemezen. Nem érzek kardinális hibát, csak hogy néhol fáradtabb a hang. Urie kimagasló énekes, de ettől még ezek a témák nem lesznek könnyebbek. Persze ha az ember bevállalja, meg is kell frankón csinálja, de a puding próbája az evés, így
majd élőben kiderül, mennyire is vállalt sokat, addig felesleges pálcát törni.
Mókás, hogy promócióként négy kislemez érkezett a teljes album előtt, amiken először egy, majd kettő, majd három, végül pedig négy dalocska szerepelt. Ezek ugyanazok a számok voltak, csak a Panic! mindig hozzádobott plusz egyet. Mint egy jól irányzott visszaszámlálás. Egyébként ez egy egészen jó marketingötlet, amit még dicsérni is érdemes, hiszen így a beharangozó dalok sem szakadnak le egymásról.
A hallgatási számok sem kecsegtetnek sok jóval eddig az énekesnek. A kritikusok hiába dicsérnek egy anyagot, ha a rajongók nem kedvelik azt. Brendon Urie és a Panic! at the Disco éppen felfelé ívelt az elmúlt években. A 2019-ben megjelent High Hopes című dal már bőven meghaladta a félmilliárd megtekintést és mindjárt eléri a 700 milliót is, szóval ez a lemez a lehető legjobbkor jött volna, csak nem ebben a formában. A korai sikerek, mint a The Ballad Of Mona Lisa vagy a This Is Gospel remek dalok, és Urie sokféle zenei világba hatolt be az évek során, melyekből többször is sikerült győztesen kikerülnie. Az a vegyes zeneiség és sikeres kísérletezés most nem nem egészen úgy sült el, ahogy tervezte.
Filmes zenei utazás a fiatalság, a kiégés és pillanat megragadása között.
– nyilatkozza Brendon a Kerrang!-en. Hogy a három címszó közül melyikből került több a levesbe, ami megborította az egyensúlyt, azt mindenki maga döntse el.
A Panic! at the Disco egy remek projekt, Brendon Urie pedig kimagasló énekes. Bár mindkettő megélt hullámhegyeket és -völgyeket, a vakvágányok sosem jönnek jól. Nincs új a nap alatt, egy kérdőjeles album nem jelent semmit, de a jövőben reméljük, hogy az énekes inkább az egyedi, kreatív tartalmakra fog koncentrálni, ahogy azt a múltban is tette, vagy célzottabban kommunikál, ha most csupán ennyin csúsztunk el. Azért egy hallgatást szerintem is megérdemel a lemez, mielőtt bárki temetné magában, hátha a világ zenei ízlésének sokszínűségében megtalálja a helyét ez az album is, így szóljon ma a Panic! at the Disco és a Viva Las Vengeance!
Rovataink a Facebookon