Ezt a lemezt adja karácsonyra, ha csalódást szeretne okozni

Hát igen. Akkor a legnehezebb írni egy albumról, ha se nem jó, se nem rossz. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy szimplán unalmas. Színházi közhely – egy volt tanárom kedvenc gondolata –, mely ilyen esetekben többszörösen igaz: az ember legyen baromi jó, vagy totálisan rossz, de semmiképp se legyen középszerű, mert arra senki sem kíváncsi. Most sajnos mégis ez történt. A legújabb, számszerűsítve tizedik stúdióalbuma a kanadai rockzenekarnak – melynek becses neve Nickelback –

A közhelyes, jellegtelen dalok, a saját maguk által féltucatszor felhasznált dallamívek és szövegrészletek, valamint a szimplán, dinamikailag egy helyben toporgó nóták vegyes felvágottja érdektelenné teszi a lemezt, a harmadik dal után nincs kedv továbbhallgatni. Mi mégis megtettük, és itt az eredmény. Ez a Get Rollin’.

Slágergyár slágerek nélkül

A lemezt megelőzően három dal jelent meg, hogy feldobja a hangulatot, ezek a lemez sorrendben első, harmadik és negyedik dalai, a San Quentin, a Those Days és a High Time. Érdekes, hogy ha végigvizslatjuk a daloknál feltüntetett szerzők neveit, nagyjából a nóták felénél egyedül Chad Kroeger, a banda frontembere jelenik meg. Mondjuk, nagy különbség nincs hangzásban ott, ahol mások is szerepelnek, de hogy ez jogdíjakban milyen megoszlást hoz maga után, sajnos ismeretlen előttünk. Amúgy a lemez fájdalmasan slágergyár alapkoncepciójú, hisz két kivétellel minden szám három és négy perc közé esik –

A banda előző lemeze, a 2017-es Feed The Machine, bár nem volt nagy siker, azért próbálkozott egy-két új ötlettel. Ezzel szemben a Get Rollin’ olyan, mintha a Dark Horse zúzós felét kevertük volna az All the Right Reasons balladisztikus felével. Még pár helyen szemtelen öndallamlopásokat – amennyiben ilyen létezik – is fel lehet fedezni. Nincs előadó a világon, akitől elvárható, hogy minden albuma izgalmas legyen, egyedi és nulla százalékban önismétlő, mégis érződik, hogy mikor törekszik rá valaki, és mikor nem. Számomra rejtély, hogy mi volt a gondolat a „dobjunk ki még egy albumot” vonalon túl a banda fejében, mert semmilyen vállalt kockázat, semmilyen új ötlet, de még a komfortzónán belüli slágeresség sem fogant meg a lemezen.

Kicsit a mélyére nézve rögtön a kezdő nóta, a San Quentin egy jó kis zúzós, már-már metálos fricskával induló lökése reménnyel tölti el a hallgató füleket. Egy harapós riff sosem baj, az énekes is tisztességesen megjelenik, aztán... hát, semmi. A dinamika megragad, az ötletet nem bontják tovább. Van egy-két ütős riff díszítésnek, de ez csak egy kellemes színt ad, energiában nem pótolja a hiányt. Autózós nótának nem rossz, de ennyi. A gitárszóló egyéb iránt tisztes, de rövid és csak tölt, nem ad hozzá nagy megfejtést.

Hasonló a betegsége a második nótának, a Skinny Little Missynek. Van egy jó dallam, és azt pörgetik körbe-körbe, amíg bele nem dőlünk a kardunkba, majd jön egy gitárszóló, ami a San Quentinhez hasonlóan, szintén túl rövid,

A két slágerként tálalt dal, a Those Days és a High Time jön ezután. Nem látom értelmét, hogy részletesebben kivesézzük őket, tekintve, hogy mindkettő egy tipikus nyári, autózós nóta, semmi több. Talán még az utóbbi, a High Time ad valami érdekes felütést az elején. Az énekdallam nem kimondottan izgalmas, de a választott hangszínek azért mókásak, aztán az echte country refrén kicsit élét veszi az ötletnek, és leül a dal.

A soron következő Vegas Bomb úgy indul, mint valami igazán veretős metálnóta, aztán vissza is csöppenünk a Dark Horse hangzásvilágába, és vége. Itt is van egy túlságosan rövidre csonkított szóló, ami akár a lemez védjegye is lehetne.

Van remény a tengerparton

Majd a Tidal Wave. Az egyetlen dal talán a lemezről, amit ismétlős listára tűznénk. Ez kicsit idegen a Nickelback szögegyenes világától, kicsit 90-es évek, kicsit indie rock, kicsit alter, valahogy van benne egy koszosság, ami elsőre zavar, de aztán belesimul az ember fejébe. Ez egy jól sikerült dal. Mintha a tengerparton autóznánk, mikor a hold olyan erősen világít, hogy maga a part is fényben úszik.

Viszont eddig tartott a jó világ. A Does Heaven Even Know You're Missing? egy olyan csodás, varázs négy akkordra épülő nóta, ami már-már bosszantóan sablonos. De ez csak a refrénben csúcsosodik ki, mikor kapunk egy kvázi Photograph és az If Everyone Cared dallamvilágát vegyítő hangzást,

A Steel Still Rusts sem javít semmit a helyzeten, majd a Horizon hoz be egy falatnyi módon, de értékelhető refrénhúzást. A törések és a szerkezet itt sem segíti elő a dal egészének dinamikáját, de vannak benne fenntartható ötletek. A Horizonra reagál a Standing In The dark elején hallható, torzított intró, így egy elegáns csavarral köti össze a két dalt. Sajnos utóbbi nem tudja fenntartani az energiákat, még akkor sem, ha a verze kelt bennünk némi érdeklődést.

Aztán zárszóként jön a Just One More, ami kicsit mint a Power Rangers betétdala indul meg. Egy heavy metal hatással húz be minket a csőbe, majd megint egy szimpla Dark Horse zenei világ következik. A verze hirtelen kiürülése és effektjei egy érdekes kísérlet, mely irány akár működhetne is, de sajnos nem tartja ezt az egész nóta, így kicsit szétesik, pedig a lehetőség adott volna. Félig lépkedős, ős-Nickelback, félig alternatív, modern pop-rock.

Összegezve: érthetetlen, hogy mi a hosszú távú értelme egy olyan lemeznek, ami nem tesz hozzá egy halovány színt sem egy banda életművéhez. Lehet azt mondani, hogy az ő szintjükön már nincs erre szükség, és azt tesznek, amit akarnak, de egy középszerű lemezzel csalódást okozni a közönségnek azért fájó, főleg, ha az előadó is úgy gondolja, hogy neki aztán teljesen mindegy. Azok a zenekarok és előadók, akik a közönségükre való tekintettel minden albumba beleteszik a kemény munkát és az ütős slágerek élményét, fennmaradtak a könnyűzene világában hosszú-hosszú ideig.

Ha a Nickelback kitűz egy koncertet, valószínűleg sokan elmennének rá, hogy meghallgassák a How You Remind Me-t, vagy a Rockstart, de nem ezt a lemezt. Egy zenekar, ami végig fenntartja a világ érdeklődését újabb és újabb gyöngyszemekkel, képes a saját közönségét is bővíteni és erősíteni. Jelenleg úgy fest, a Nickelbacknek esze ágában sincs semmi ilyesmi, pont elég nekik az, ha csak vannak, és nem veszítenek sok rajongót. Persze akadhat, hogy valakinek ez a lemez bekerül a favoritok közé. A dolog szépsége, hogy a zenei ízlés szubjektív. Szóljon tehát ma a Nickelback és a Get Rollin’!

(Borítókép: Nickelback 2022. szeptember 24-én. Fotó: Jeremy Chan/Getty Images)