Az északi rock inkább intim romantika, mintsem vad szexualitás

A kilencvenes éveknek volt egy szépsége Finnországban, amikor az északiak rockzenéje egyre nagyobb területeken kezdett hódítani, nemzetközi vizekre evezett, sőt még a tengerentúlra is eljutott. A hullám egyik zászlóshajója kétségkívül a HIM volt, amely az első olyan finn bandaként maradt fenn a történelemben, amely aranylemezt szerzett az USA-ban.

Különleges heartagram logójuk, amely egy pentagrammát és egy szív mintáját keveri, egyszerre utal a zenekar hangzásának és mondanivalójának kettősségére. Míg stílusban egyesek love metalként aposztrofálták a banda muzsikáját, szakmailag egy könnyedebb gothic rock világot teremtettek meg némi elektronikus hangzással ellazítva. Szövegeikben a romantikus, szexuális töltetű történetek domináltak, amelyeket okkult elemekkel emeltek el a puszta földtől.

Bár a zenekar 2017-ben befejezte pályafutását, a tagok egyenként megmaradtak a zenei világban különféle projektjeikben. Nem történt ez másképp a frontember Ville Valóval sem, aki nemrég VV néven szólómunkába is belevágott. Ennek gurult most ki az első terméke, egy 2023-as, friss és ropogós lemez, a Neon Noir.

Finn felfogás az angol alakban

Talán nem mondok túl nagy meglepetést azzal, hogy Valo debütáló lemezénél nem esik messze az alma a fájától. Bár a hangzás jóval kompaktabb, mint a kétezres évek HIM-lemezeinél, a hangulati világ nem váltott teljes dimenziókat. Persze rengeteg helyen borul át egy kis synthwave-hangzásba a történet, másutt pedig szokatlanul sok a szimfonikus hatás, de a szikár rockzene ritkán kopik ki, a hangsúly pedig főként a szövegeken van.

Az utóbbiban kicsit kérdéses a játék, hisz Valo a HIM-mel is arról volt ismert, hogy – talán finn voltából fakadóan – nem úgy fogalmaz meg gondolatokat, mint a legtöbb amerikai és brit dalszövegíró. Ez itt is jelen van, szóképei egyediek, de szemben a HIM-es korszakkal most egy kicsit még metaforikusabbak – el lehet mélázni, hogy jó vagy rossz hatással van-e ez a lemez egészére. Azért a vezető motívumokat egyszerű emberek földi létéhez igazítja az esetek többségében, így ha elfogadjuk, hogy néhány verzéből nem fogjuk sosem pontosan megérteni, mire is gondolt a költő,

Az énekek szokásosan lazán megénekelt sorok, amelyekben lágy baritonjával operál, hogy a közelség élményét elevenítse meg a hallgatóban. Egy-egy kiugrás néhol akad, de nem jellemző. Teljes hangulatát tekintve a Neon Noir inkább az intim romantika élményét nyújtja, mint a vad, zabolátlan szexualitásét, de stíluselegyét tekintve azért igyekszik több dalban is kísérletezni. Megjelenik a klasszikus gothic rock – vagy közkívánatra love metal –, de rádiós popzene, szimfonikus hatások, minimális power metal beütés és synthwave-elemek is dúsítják a főzetet az üstben – mely utóbbiak megadják a neont a noir mellé.

• Vannak a tipikus power balladák,
• a rádiórockslágerek
• és a kísérleti nóták.

Ez így felsorolva amúgy egész korrekt szerkezetet adhat egy lemeznek, de itt jön a gond, amiért a minőségi kivitelezés ellenére mégis megosztó lett az album. Mivel három viszonylag homogén ív váltakozik, ezért egyszer-egyszer megül az album. Ez visszatérő kritika volt régen több HIM-lemeznél is, ellenben ott a szikárabb hangzásvilág miatt nem okozott igazán problémát. Ezzel szemben a Neon Noir gyenge pontja – ami másik olvasatban lehetne akár az erőssége is –, hogy a dalok hangképe borzasztóan kiegyenlített, ami rengeteget segít egy-egy sláger kialakulásában, de ha nem váltakozik a háttérben a zenei világ elég szignifikánsan, akkor ez akár unalmat is ébreszthet a hallgatóban.

Nincs olyan, hogy mindenki kedvence

Ennek kapcsán találkozhatunk egy ritka, de kimondottan érdekes jelenséggel, amikor a kritikus méltatja a lemezt, a hallgató pedig erőteljesen bírálja. Bár a The Telegraph, a Kerrang! és a Metal Hammer elég pozitívan nyilatkozott a lemezről 8/10-es értékeléssel, a közönség átlaga már éppenhogy csak súrolja a 6/10-et. Ebben persze nem a hardcore HIM-fanokat kell keresni, hanem az átlagos – „hallottunk pár HIM-dalt anno, és szerettünk is párat” hozzáállású –, kritikára felbuzdult közönséget.

így a kicsit Kamelot-hangulatú Salute the Sanguine, a teljesen slágermateriál, ijesztően Take Thatet idéző Run Away From The Sun, a grandiózus tetőpontot adó Heartful of Ghosts és az energikus poszt-HIM-nótává nevelt Echolocate Your Love nemcsak a törhetetlen lendületű HIM-rajongóknak fog jó élményt adni, de az alter és indie rock műfajok szerelmeseinek is tud jó pillanatokat szerezni.

Összesítve a Neon Noir kemény munkával, tisztességesen összerakott lemez, amiért Ville Valo valóban megdolgozott. Hogy ez elég lesz-e egy berobbanó szólókarrier felpörgetéséhez, az még kétséges, de nem is kell, hogy ez a mai nap megfejtése legyen. Most maradjunk az alapoknál, és döntse el mindenki maga, hogy mennyi hely van a kedvencek polcán, és ennek a friss lemeznek tud-e rést találni. Szóljon ma Ville Valo, vagyis VV és a Neon Noir!