A legmenőbb hollywoodi filmes lánya még imbolyog a középszerű és az érdekes közt

Van, mikor minden lehetőség megadatik egy előadónak, hogy bizonyítsa rátermettségét, ez valahogy mégsem jön össze. Ahogy Hollywood sikeréletéről mesélik a színészek, a végtelen lehetőségek nem mindig szülnek végtelen megoldásokat is. Ha az ember első dalát már rögtön az Interscope Records adja ki – a Universal Music Group egyik zászlóshajója –, akkor adódik a kérdés, hogy tulajdonképp milyen leküzdendő akadály marad még.

A nagy lehetőségekkel sokszor járt nagy győzelem is, és voltak előadók, akik remekül alkalmazták a „végtelen” erőforrásokat. Ezzel szemben az akadályok rombolhatják, közben mégis inspirálhatják is a kreatív ötleteket, és néha a túl jó pozíció maga silányítja el az eredményt. Hellyel-közzel így járt Gracie Abrams is, J. J. Abrams – a Lost és az új Star Wars-trilógia producerének, az Armageddon forgatókönyvírójának, a Star Trek és a Mission Impossible III rendezőjének – lánya, kinek debütáló albuma most jelent meg, mégsem tud sok olyat nyújtani, amit eddig ne hallottunk volna. Ez a Good Riddance.

Járt utat a járatlanért

A 23 éves énekes már 2019 óta építgeti zenei karrierjét, de eddig csak kislemezeket jelentetett meg, ez volt az első igazán nagy léptékű megmozdulása. A bedroom-pop műfajában minőségi, amit Gracie Abrams képvisel – mondjuk, az UMG és az Interscope égisze alatt ez azért elvárható –, viszont karakterisztikájában jóval kevesebb. A dalok témáinak zöme egyazon gondolat: szerelmi bánat.

Itt még nincs is alapvető probléma, amennyiben a fájdalom ezer arcát képes valaki megeleveníteni zenei vagy szöveges oldalon. Abrams ezzel szemben nem nagyon hagyja el a bevált sémákat. Néha zeneileg kikacsint, így akadnak a Good Riddance lemezen jó pillanatok is, de

A kezdő dal, a Best nem egy rossz indítás, de utána összefolynak a hangzatok. A hatodik dal, mint egy megmentő Avicii, érkezik egy háromórás monoton technoest után. A Will you cry? egy tagadhatatlanul jó nóta. Vannak benne zenei ötletek, amiket javarészt sikerül is megvalósítani. Ha ez lett volna a Best után a második szám, az egy eksztatikus építkezés. Változatos megközelítés reményét adná a fájdalom különféle lényeinek. Még mindig egyszerű bedroom-popról beszélünk, de egy sokkal élhetőbb, kifinomultabb formában.

Ez szerencsére folytatódik is. A soron következő Amelie szintén kellően eltér a Will you cry?-tól, mégsem lóg ki az összhatásból. Hogy a téma mennyire metaforikus, vagy éppen valós emlék, az persze nem derül ki, de az építkezés még tartós. Egy kis countryhatás, látszatra kellemes félhomály egy halk színpadon, figyelmes közönség.

Aztán a Difficult és a This is what the drugs are for még törekszik némi változatosságra. Részlegesen még megmozgat az emberben valamit – bár utóbbi gitárjátékáról fájdalmasan a Nickelback When We Stand Together című dala ugrik be. Majd a Fault Line jelzi a törésvonalt – rettenetes szóvicc, tudom –, és onnantól visszazuhanunk a Will you cry? előtti állapotba: megint kapunk egycsokornyi, egymásról szinte leválaszthatatlan dalt.

Felvet néhány kérdést

A Good Riddance mint lemez remekül mutatja, hogy akadnak Gracie Abramsben különleges ötletek, mégis – nem tudni, hogy kiadói tanácsra vagy saját elképzelés nyomán, de – visszacsúszik a középszerű megközelítésekbe. Van a dalaiban potenciál, a hangjában, karakterisztikájában és szövegeiben szintén, de zeneileg ritkán nyúl érintetlen ötletekhez,

költőiségre is csak itt-ott törekszik. Ez pont egy olyan origót ad, ahol minden megjelenik, de semmi sem érvényesül.

Persze dőreség lenne azt állítani, hogy ez csakis a túlzó lehetőségeken és a nepo baby státuszon múlik. Lehet, hogy szimplán Abrams nem érett még meg az igazi kitárulkozásra, vagy a zenei képviselete szorítja el ennyire az alkotói vénáját. Láttunk már ilyet, nemegyszer. A gond inkább, hogy ez a műfaj jelenleg kellően telített, így ennyi bőven kevés ahhoz, hogy valaki maradandó sztárrá váljon a zenei piacon. Az, hogy Abrams nyitófellépő lehet Taylor Swift amerikai turnéján, szintén jó marketinghúzás, de nem pótol mindent.

Ha zenei egyediségről – vagy legalább arra való törekvésről – beszélünk, akkor Holly Humberstone jóval előtte jár, aki 2022-ben nagyszínpados is volt a Sziget Fesztiválon. Ha a szövegi mélység kerül szóba, akkor Nicole Dollanganger, akinek kendőzetlen nyomorban ázott sorai, amik helyenként kellő költőiséggel is párosulnak, szintén megelőzi. Gracie Abrams zenéje ezzel szemben kilóra kimért, nem feszeget semmi olyat, ami a legkisebb mértékben is kényelmetlen volna neki vagy a hallgató számára.

Összegezve érthető, miért nem szeretne elszakadni a középponttól, hisz minél csapongóbb valami, annál szegmentáltabb a közönség. Mégis felmerül, hogy mi értelme az őszinte emberi alkotásnak, ha csak annyit teszünk bele, amennyit mesterségesen is elő lehet állítani az emberi tényező nélkül. A művészet céllal születik, de a célmeghatározás cseppet sem utolsó szempont. A Good Riddance nyomokban megmutatja azt a világot, amit Gracie Abrams megteremthetne, ami a sajátja lehetne, ezért – erre a reményre építve – bízom benne, hogy egy napon olyan lemezt is hallhatunk tőle, ami elkalauzol bennünket az ő belső labirintusában. Szóljon ma Gracie Abrams és a Good Riddance!