Ha létezik a zenében zuhanórepülés, akkor ez az

Elkezdhetnénk akár egy kérdezz-felelekkel is. Ki az, aki hallotta már Macklemore nevét? Ki az, aki meg tudja mondani, hogy hová tűnt az elmúlt hat évben? Ki az, aki tudja, mi történt vele azóta, hogy különváltak Ryan Lewisszal? Ki az, aki tud tőle mondani legalább három dalt, amit az elmúlt három évben adott ki?

Valószínűleg, ha egy iskolai szituációban lennénk feltett kezekkel, akkor a kézerdőből kézliget, aztán kézpuszta, majd kézsivatag válna. Milliárdos megtekintésű dalokból milliósak, majd pár ezresek. Ha létezik a zenében zuhanórepülés, akkor ez az. Új lemeze ezt a tendenciát erősíti. Ez a Ben.

Milliárdoktól az ezrekig

Macklemore pályája a kétezertízes évek elején robbanással indult, amikor Ryan Lewisszal sorjázták a nagy sikerű szerzeményeket. Zeneileg tetszetős, vagy sem, nem lehet elvenni azt a sikersztorit tőlük, hogy a Thrift Shop című dal 1,7 milliárd megtekintésnél pihen YouTube-on, 24 országban lett top egyes szám, és alapvetően nem egy rossz nóta. Can’t Hold Us című számuk is átnyargalt a milliárdos zónába azóta, és az olyan dalaik, mint a Downtown vagy a Same Love, szintén több száz millió megtekintést generáltak az interneten. 

szemben az akkor még szintén a pályája elején lévő Kendrick Lamarral és Ed Sheerannel. Tulajdonképpen minden adott volt, hogy létrehozzák a korszak legsikeresebb rapper-producer duóját, valami mégis megment közöttük. 2017-ben Macklemore bejelentette az Instagram-oldalán, hogy felfüggesztik Ryan Lewisszal a közös munkát, ami egy 2021-es, mérsékelten sikeres daltól eltekintve nem is nagyon éledt újra.

A rapper azóta saját szekerét próbálta tologatni, több-kevesebb sikerrel. 2017-ben megjelentette Gemini című lemezét, amelyen még be-bekacsintott. Ám az idő nem volt kegyes, a pandémiát nehezen élte meg, most pedig új lemeze, a Ben jóindulattal is csak mérsékelt sikernek mondható. A dalok közül egyik sem tudta eddig megugrani a 10 milliós YouTube-megtekintést,

Macklemore régi szokása, hogy kevésbé ismert vagy feltörekvő előadókkal is szívesen dolgozik együtt, ez a mostani lemezen sem szűnt meg. Vannak első alkalmas kooperációk, mint az erősen megosztó, de annál sikeresebb Dance Monkey című dal sztárjával, Tones And I-jal, de akadnak visszatérő vendégek is, mint Windser. A rapper szülőhelyéül szolgáló Seattle lakói ezt mindig is hálásan vették, hisz a helyi nagyágyú a helyi alkotókat támogatta, ami valahol még szimpatikus is.

A szimpátiát növeli az a mókás és aranyos tényállás, hogy a No Bad Days című dal klipjét – mely az albummal egy napon jelent meg a YouTube-on – nem más forgatta, mint a rapper pöttöm lánya, Sloane. Egy túlművészieskedett és elkomolykodott videó helyett jópofa apa-lánya programnak lehetünk a szemtanúi. 

Egy album pár dalért

Sok furcsasága és megosztó zeneisége ellenére Macklemore jó pár ember számára inspiráló személy. Épp ezért érdemes itt leválasztani a két dolgot egymásról, mert a személyi szimpátia és a zenei teljesítmény nem azonos. Nem azért kerüli el a siker a Bent, mert az embereknek elsődlegesen Macklemore-ral van bajuk, vagy mert utálnák, hogy egy fehér rapper került szupersztár státuszba, hanem azért, mert eddigi albumaival szemben – beszéljünk szólólemezekről vagy Ryan Lewisszal közös alkotásokról – ez jóval gyengébb teljesítmény.

Talán a probléma onnan indul, hogy ahelyett, hogy egy homogén, építkező és összefüggő lemezt hallgatnánk, ömlesztve kapunk 15 számot. Nehezebb olyat találni, ahol az egymást követő dalok összefüggnek témájukban vagy tartalmukban, mint ahol nem. Emellett a számok közül jó pár erősen eltér stílusában is egymástól, ami tovább rontja a helyzetet. Félreértés ne essék, a stíluskavalkád zseniális eredményeket tud hozni, ahogy azt számtalan előadó tollából tapasztaltuk már – legyen az David Bowie, a Linkin Park, Little Simz vagy akár Lady Gaga. Mégis, minél szélesebb palettáról merít az adott zenész, annál stabilabb kell legyen a felépítmény, hogy az érthetetlen eklektika élménye helyett valami közös célt véljünk felfedezni a lemezen.

Vannak elfogadható és néhol erőteljes számok is az albumon, a gond inkább, hogy egy popot és rapet keverő lemezen nem utolsó szempont a dallamtapadás. Sajnos utóbbi nem igazán működik. Azért néhol elcsípni egy-egy kellemes, magával ragadó flow-t, így a God’s Will és a No Bad Days reménységként emelkedik ki a lemezen. Akadnak Macklemore saját kreativitásában is működő ötletek, de tény, hogy ez az album most úgy tűnik, nem egyben hallgatásra készült.

– ami néha bejön, néha nem. Tett erre kísérletet Adele, Kendrick Lamar, a Silk Sonic és a Ghost is, utóbbi kettő valahogy meg is tudta ezt valósítani. A mostani streamingvilágban persze gyökerében kérdőjeleződik meg a teljes albumok létjogosultsága, de amennyiben az előadókat sem mozgatja meg a kihívás, hogy ne csak három húzódal és sok töltelék alkosson egy korongot, úgy a közönségtől sem várható el a türelem és érdeklődés, hogy akár esélyt adjanak egészben egy lemeznek.

Dalonként lebontani sem éri meg teljesen, szomorú, de igaz, zömében repetitív az album. Macklemore abszolút nem elkaszálható szólóban Ryan Lewis nélkül sem, de ezt a csökkenő tendenciát – amely a hallgatottsági számokon tisztán látszik – ildomos lenne megfordítani, mielőtt végleg elégeti a saját zenei brandjét. A Ben egy középhosszú lemez, ami valójában mindenkinek szán néhány dalt,

Ha az ember belemerül, megleli azt a pár számot, amit újra és újra meg akar majd hallgatni, de ez valószínűleg emberenként eltér, olyan követő pedig kevés lesz, aki az elsőtől az utolsó hangig odáig lesz érte – persze nem lehetetlen. A keresésre a lehetőség nyitott, mindenki döntsön maga, meddig jut el nála a korong. Szóljon ma Macklemore új lemeze, a Ben!