Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Talán nem ismeretlen infó a rockzene szerelmeseinek, hogy nincs minden rendben a Mötley Crüe háza táján: a zenekar jól ismert gitárosa, Mick Mars már egy ideje nem zenél együtt a csapattal a koncerteken. Eredetileg arról szólt a fáma, hogy Mars a gerincbetegsége miatt – elterjedt nevén Bechterew-kór – hagy fel a turnézással, azonban a banda teljes értékű tagja marad. Nem telt sok időbe, hogy kiderüljön, nem biztos, hogy ez az igazság.
Ahogy arról már korábban írtunk, Mick Mars komolyan berágott (most már) volt zenésztársaira, mivel úgy érzi, zenei hagyatékától szakítják el, miközben anyagi bevételei egy jelentős részétől is elvágják. A zenész ezért 2023-ban pert indított exkollégái ellen, hogy visszaszerezze azt, ami szerinte jogosan megilleti.
A kilépésről szóló bejelentés már 2022-ben is gyanús volt sokaknak, többek között John Corabi, a Mötley Crüe ideiglenes énekese is hangot adott ennek. Legyen bármi is az igazság, annyi biztos, hogy az elsődleges csörte Mick Mars és Nikki Sixx – a banda basszusgitárosa – között zajlik, ami jogi harcokon túl durva vádaskodásokat is takar.
Egy ilyen helyzetnél pedig „nincs is jobb” időpont arra, hogy a gitáros végre megvalósítsa régóta dédelgetett álmát, és kiadjon egy szólólemezt.
Már 2014-ben is szó esett arról, hogy saját anyaggal rukkol elő a zenész, de az elmúlt évekig erre nem került sor. Azonban a 2022-es „visszavonulást” követően szinte azonnal robbant az infó, hogy Mars szólólemezzel készül, első teljesen saját albumával. A The Other Side of Mars című lemez most megérkezett, mi pedig alig vártuk, hogy belemélyeszthessük a fogunkat. Mutatjuk is, mi az eredmény.
Érdemes tisztázni az elején, ha bárki is klasszikus glam metal lemezre vágyik, az csalódni fog. Mick Mars debütáló albuma több műfajt is vegyít, de legfeljebb érintőlegesen kapcsolódik a Mötley munkásságához – és az érintőleges hatás is inkább az, hogy Mars gitárjátéka szinte egy az egyben olyan, mint amit az elmúlt negyven évben megszoktunk tőle.
Ellenben a hangzások és effektek, amik dominálnak a lemezen, kellőképpen leválnak arról az érzetről, amit eddig képviselt.
Ha nem mondanák, hogy ez Mick Mars lemeze, nem biztos, hogy rögtön rájönne az ember. A Mötley Crüe tagjaitól sosem álltak távol a szólóprojektek – nem, Tommy Lee és Pamela Anderson „kisfilmje” nem tartozik ebbe a listába –, ezek közül a legnagyobb horderejű produkció talán Nikki Sixx, DJ Ashba és James Michael közös formációja, a Sixx:A.M. volt, amely 2021 óta inaktív.
Sixx csapata eleinte a basszusgitáros könyvének (The Heroin Diaries) egyfajta zenés adaptációját készítette el, ahol a hard rock, a heavy metal, az alternatív metál elemei és sok prózai rész vegyült. A későbbiekben ezek az irányzatok megmaradtak új albumaikon. Ezzel szemben Mick Mars mostani szólóprojektje szinte távolabb sem állhatna a rockzenén belül attól a hangulatiságtól, amit Sixx projektje képviselt.
A két vonulat közötti különbség szépen megmutatja a két zenész felfogása közti különbséget.
Részben érzékelteti, hogy Mick Marsnak miért is fájt annyira, amikor háttérsávokat tettek zenéjükbe; valamint miért van az, hogy míg Nikki Sixx azzal vádolja Marst, hogy betegsége miatt sokat hibázott a színpadon – ami rontott a show minőségén –, addig Mick Mars jóval nagyobb problémának írja le, hogy Sixx, tartva attól, hogy a Def Leppard basszusgitárosa mellett nem fog elég jól teljesíteni, inkább a playback mellett döntött.
Legyen bármi is az igazság, a rádióbarát hard rock lemez és a kísérleti elemekkel operáló hard rock vonal majdhogynem ég és föld. A The Other Side of Mars sok stílust vegyít, hogy csupán néhányat említsünk: modern metál, progresszív rock, hard rock, heavy metal, post-grunge és megannyi szimfonikus rész. Ettől függetlenül egyik irányba sem tolódik el teljesen, így éppúgy érvénytelen volna prog-rock lemeznek titulálni az albumot, mint post-grunge kiadványnak.
Leginkább egyfajta, érzetében torzult hard rock / heavy metal korongot kapunk.
De mondjon bárki bármit, ez nem rossz dolog. Ez az, ahogy Mick Mars látja a zenét. Benne van az a lüktetés és építkezés, amit a Mötley Crüe gitárjátékai is adnak, miközben sokkal többet kísérletezik. Sokszor beáldozza a közönségbarát megközelítést egy-egy zenei megvalósításért.
Közreműködők szempontjából szintén elég jó csapatot rakott össze. Az énekeket és a hegedűt Jacob Bunton tolta fel, a billentyűs részekért Paul Taylor felelt. A basszusgitáron Chris Collier játszik – ő felelt emellett a mix és master elkészítéséért is –, a dobok mögül pedig a Korn tagját, Ray Luziert hallhatjuk. Van egy második főének is Brion Gamboa személyében, aki a Killing Breed és az Undone dalokat énekli. Az album producere Michael Wagener volt, aki a Mötley Crüe 1981-es debütáló albumán, a Too Fast for Love-on is dolgozott.
A lemez izgalmát adja, hogy zeneileg a pörgősebb dalokban visszanyúl a klasszikus (itt-ott trash metal) hatásokhoz, ami a modern hangzások és effektek miatt nem elcsépelt. A lassabb daloknál azonban egyfajta, inkább hard rockos balladisztikusság uralkodik, ami noha változatossá teszi a korongot, a kohéziót csökkenti. Ez is leginkább talán azért tűnik fel, mert az első pár dal szépen kötődik, mintha koncepcióalbum lenne – persze csak zeneileg –, de a balladáknál ez megtörik.
Szerencsére a kevesebb több elvével, tíz dalban és 39 percben fogták meg a lemezt, aminek hála nem esik szét a néhány törés ellenére sem.
Így attól függetlenül, hogy új, úttörő zenei élményt sajnos még a néhány progresszív elemmel sem kapunk, Mick Mars egy érdekes hallgatnivalóval lepett meg minket, amely még így is az egyik legjobban összeállt és úttörő szándékú Mötley Crüe „side-project” – sőt Mars kilépésével voltaképp már inkább főcsapás.
Összesítve a The Other Side of Mars érdekes stílusi kompozíció, amely annak ellenére, hogy nem újít sokat, zeneileg határozottan megmutatja, hogy Mick Marsnak mekkora is a zeneisége, és mekkora az a vékony szelet, ami ebből belefért a Crüe hangzásába. Noha akadnak furcsaságai a lemeznek, plusz néhány olyan aspektus, ahol úgy tűnik, nem született konzekvens döntés az album elkészülte előtt, a végeredmény lendületes. Vannak fülbemászó dallamok, és ha nem is lesz a 2024-es év rockzenéjének csúcsalkotása, mindenképpen egy jól sikerült albumról beszélünk.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon