Minden a jó címen múlik, véli a New York-i lázadó

A szavak súlyát újságíróként brutálisan érezzük. Sokszor egy jó címen múlik, hogy a rengeteg befektetett munka eljut-e az olvasókhoz, vagy sem. Legutóbbi interjúalanyunk megerősített minket a címek fontosságában:

Még egy instrumentális kiadványnál is a dalok címén múlik az egész.

Amennyiben ezeket a sorokat olvassa, sikerrel jártunk, és ragadt ránk valami Lydia Lunch unortodox, őrült, határokat feszegető gondolkodásából. Az énekesnő, aki korábban foglalkozott már költészettel és vizuális művészettel is, 2024. június 20-án lép fel az A38 Hajón, ahol kiderül, szavai mennyire képesek átütni a falat közte és a közönsége között.

Úgy tekintek a zenére, bármilyen formában is használjam vagy alkalmazzam, mint egy gépfegyverre, amiben a szavaim a töltények

– fogalmazott Lunch.

Számtalan művésszel kooperált már a pályája során, ezúttal Marc Hurtadóval lép fel Budapesten. Az együttműködés elemi, nyers, mégis végtelenül intuitív, aminek az A38 Hajó orrstúdiója ad otthont. Az énekesnőnek nem ez az első alkalom, hogy a magyar fővárosban színpadra áll. Elmondta, hogy az A38 az egyik kedvenc klubja az egész világon, imádja a magyar közönséget.

Lydia Lunch a no wave stílus egyik ikonja. A műfaj New Yorkban jött létre a késő hetvenes években, egyfajta ellenállásként a begyűrűző, piacközpontú new wave stílusra reagálva. Tizenévesen vágott neki a világnak, a Nagy Alma egyik művészkommunájában találta meg helyét. Néhány évig a no wave közeg egyik nagy hatású, ikonikus bandájában, a Teenage Jesus and the Jerks nevű formációban játszott, amely a hetvenes évek második felében volt aktív. 

Punk attitűd, no wave zene

Szólóelőadóként bejárta a világot, rengeteg művésszel dolgozott. Nem csak zenészként, íróként és költőként is alkotott. Sokan punkként aposztrofálják, de nem tartja magát annak. Noha elismeri, a punk attitűd megvan benne, zeneileg mindig is távol állt tőle a műfaj.

Ez igazából csak kényelmi becézése egy olyan időszaknak, amikor nem tradicionális zenék születtek. A punk rock lét ennél sokkal specifikusabb, olyan, mint a Sex Pistols vagy a hardcore stílus, de nekem semmi közöm ahhoz a zenéhez

– fogalmazott az előadó, hozzátéve:

Saját magamat no wave-ként aposztrofálom, ami annyit tesz, hogy nem feltétlen közönségbarát a zeném, miközben elég disszidens. Ha azt mondod pop, country vagy opera, létezik egyfajta hangzásbeli paraméter. De a no wave-nél senki sem olyan, mint a másik. Ez voltaképp egy mozgalom, ami abból fakadt, milyen reménytelen és barátságtalan volt a zene, és hogy mennyire le se sz*rtunk semmit azon túl, hogy kifejezzük magunkat. Ezért nem számít, hogy milyen stílusú zenét csinálok, már több mint negyven éve nem, régebb óta, mint amióta élsz, barátom. Mindenféle zenével dolgoztam. Volt rock, swamp rock, psycho ambient, jazz noir.

Mostani fellépésén a hetvenes évek úttörőinek, a Suicide nevű formációnak és Alan Vegának a munkásságát elevenítik fel Marc Hurtadóval. Lydia Lunch a Suicide zenéjét sem tudná sehová sem sorolni. Amit azonban nagyon izgalmasnak tart, hogy a technológia fejlődésével, még úgy is, hogy egyszerűre veszik a formát, jóval agresszívabb a végeredmény, mint annak idején.

Agresszió és egyéb szerek

Az előadó elmondta, hogy rengeteg zenész barátja van, akik haraggal, szorongással, depresszióval küzdenek – nemrég egy dokumentarista alkotáson is dolgozott a témában. Noha benne nincs sem depresszió, sem szorongás, képes megérteni őket, ezért is gondolta fontosnak, hogy ezzel kezdjen valamit. Reméli, hogy hamarosan megjelenhet a mű, és idővel Budapestre is elhozhatja majd.

Rengeteg oka lehet a depressziónak. Bennem nincs meg, mert egyes részeim, akár egy intellektuális szadista – ahogy a világ folytonosan felzabálja és bekebelezi saját magát –, úgy van vele, hogy »ezt már századokkal korábban előre láttam«. Mindazonáltal a mentálhigiénés szervezetek statisztikái alapján a művészek legalább 73 százaléka – ami szerintem ennél magasabb – a depresszió, a harag vagy a szorongás valamelyikével küzd

– fogalmaz Lunch. Hozzáteszi:

Nos, harag, az talán van bennem, de sosem személyes szinten, hiszen »már megbocsássanak a s*ggfejek«, semmit sem tehetnek, hogy felhúzzanak engem. Amikor a világ olyan állapotban van, mint a mostani, nagyobb ellenségekkel nézek szembe. Úgyhogy engem nem lehet könnyen felidegelni. Elég optimista vagyok, szeretek nevetni, mert ahogy minden összeomlik – üdv újra, Róma! –, kell hogy legyen valami, amit élvezel, ami szórakoztat. Egy közösség, amihez tartozhatsz, meg néhány kamionnyi jóképű csávó, még ha a körítés szar is.

Lydia Lunch azt mondja, ő nem a széles közönségnek alkot, hanem annak a kisebbségnek, amelynek igénye van az extremitásra. Nem azért koncertezik, hogy a közönségét növelje – máig meglepi, hogy vannak emberek, akiket egyáltalán bármi is érdekel. Mostani műsoruk is egyfajta nosztalgia azoknak, akik nem feltétlenül lehettek ott, amikor a Suicide az aranykorát élte, közben mégis érdekli őket az az egyediség, amit hoztak. 

Akár a remeterák

Noha zenéje nem közönségbarát, ezt sem lehet egysíkúan értelmezni. Elmondása alapján sokan vannak, akiknek nincs kedvük kommersz popzenét sem hallgatni, számukra a rádiók kínálata a nem közönségbarát. Ő maga olyan zenére vágyik, ami megmozgatja az embert, egyedi, szélsőséges és erőteljes. Ennek nem feltétlenül kell minden esetben extrémnek lennie a hangzását tekintve.

Az előadó több mint negyven éve van a pályán, és még sosem égett ki, mert mindig kipróbál valami újat. Rengeteget kísérletezik. Ennek ellenére nem minden válik páratlanná, amit alkot. A mai napig a leginkább eredeti megmozdulásának – negyven év elteltével is – a Teenage Jesus and the Jerks munkásságát tartja.

Ugyanakkor nem hagy fel a próbálkozással, hogy tágítsa a határokat. Munkásságát egy végtelen, szélsőségek közti „remeterákjárásként” aposztrofálja, itt-ott maga mögött hagyva az inspiráció tojásait. Ennek köszönhetően nem égett még ki, nem fáradt meg, de ehhez az is kell, hogy

Lydia Lunch azt is elmondta a kérdésünkre, hogy amikor alkot, nem a szakmai körök véleményére alapoz, és később sem foglalkozik velük:

Nem olvasok pozitív vagy negatív kritikákat. Le se sz*rom őket. Nem a kritikusoknak alkotok, nem is az újságoknak, és még csak nem is az általános közönségnek. Az emberek nagyon kis szeletének alkotok, akik pszichológiailag, szexuálisan, politikailag máshogy viszonyulnak a dolgokhoz. Egészen addig nem érdekel, hogy mások mit mondanak, amíg nem közvetlenül nekem mondják. Szóval ha van benned kritika, akkor hozd csak fel, amikor személyesen találkozunk, mert addig nem érdekel. Éppúgy, ahogy én sem azért vagyok itt, hogy kritizáljak másokat. Az egyetlen dolog, amit kritikával illetek, az a politikai rendszer és a patriarchátus. Nem kritizálok egyéneket, ezért vagyok képes együtt dolgozni olyan sok emberrel ilyen régóta. A célom az, hogy felemeljem őket, és megerősítsem az önérzetüket.

Lydia Lunch, a no wave stílus kiemelt alakja 2024. június 20-án lép fel az A38 Hajón Marc Hurtadóval. A páros a Suicide zenekar és Alan Vega alkotásait állítja színpadra sajátos stílusban.