Ezért nem érzünk semmit sem a modern világban

Az eddig albumaiktól merőben más hangulatú lemezt adott ki az ír Fontaines D.C., amin az élet értelmét feszegetik, keresik. Az öttagú post-punk zenekar eddigi legösszetettebb és legjobban megírt albumával mindenkit meglepett, nemcsak annak folyamatos stílusváltásaival, hanem azzal is, ahogy a fiatal írek a gitárhoz viszonyulnak. 

Augusztus 23-án jelent meg az ír kvintett, a Fontaines D.C. új, negyedik albuma, a Romance. A leginkább post-punkként meghatározott zenekar – azon belül is a brexit utáni új hullámosok közé sorolt – a rajongóinak és a kritikusainak az album megjelenése előtt nem igazán árulta el, hogy a Romance mégis milyen jellegű lesz, annak ellenére, hogy az albumot felvezetve négy dalt is kiadtak.

Vajon az album inkább a hip-hop hatású, pörgős dobtémákkal operáló Starbursterhez lesz hasonló – amiről egyébként csak egy interjú után tudtuk meg, hogy hip-hop helyett leginkább a kilencvenes évek rappelő nu-metal zenekarai voltak hatással –, vagy az egyébként az albumot záró indiepop-szerű, akusztikus gitárra épülő Favourite hangzása lesz a domináns, esetleg a Romance megjelenése előtt három nappal kiadott lírai, vonósokkal is operáló In the Modern World.

A válaszra egészen augusztus 23-ig kellett várni, ami végül egészen váratlan lett.

Útkeresés a punk utáni punk után

Az ír Fontaines D.C.-t – akiket egy szinten emlegetnek a brit Idles-szel vagy Nagy–Britanniában az ír zenekarral együtt megjelenő angol Shame-mel – hiába próbálják beskatulyázni post-punkként, a Romance-t megelőző három lemezük eddig mindig más jellegű volt.

Míg a berobbanásukat okozó első albumuk, a 2019-ben megjelent Dogrel többnyire punk hatásokkal dolgozó, hangos, olykor agresszív post-punk albumként jellemezhető (amin erősen érződik a tagok ír identitása), addig 2020-ban a Hero’s Death ezeken egy picit túllépő, kísérletezgetőbb album lett, aminek néhány dalának gitárhangzásában már-már a pszichedelikus zene határához is elért. A 2022-es Skinty Fián pedig már megjelentek az akusztikus gitárra épülő dalok is, miközben annak könnyedségét az Írország elhagyását feldolgozó szövegek és a gótikus elemek teszik nehezebbé.

Emiatt mindegyik dalt leginkább Grian Chatten énekes nyers, a post-punkra jellemző dallamos beszédnek ható énekstílusa és a szövegeiben használt zseniális, költői képei viszik a hátukon, folyamatosan fenntartva az érdeklődést. De utóbbi egyáltalán nem meglepő egy olyan zenekarnál, amelynek tagjai két verseskötetet adtak ki, és alapvetően az irodalom és a versek iránt érzett szenvedélyük hozta őket össze.

A most megjelent Romance azonban ezektől merően eltér, bár némelyik dalban érezni a Skinty Fia súlyosabb hangzását, míg nyomokban néhányban az első két album hangulatát is fel lehet fedezni.

ami még inkább alátámasztja a Chatten és a zenekar többi tagjai által írt dalszövegek hangulatát.

Az új album első, egyben címadó dala, a Romance egy teátrális, a színházban a függönyöket elhúzó dal, amelyben végig érezni a feszültséget a háttérben meghúzódó zajban, amit tovább tetőz, hogy Chatten erős ír akcentusával párosuló, szokásosan nyers, mély, dallamos beszédét olykor magas fejhanggal váltja fel.

A dal első sora rögtön szembesít azzal, hogy mi várható az elkövetkezendő 37 percben, amikor Chatten orrhangon kijelenti,

Into the darkness again.

Az album egy igazi hullámvasút, ahol a szorongás, az abból következő pánikroham, a szomorúság, a düh váltja egymást, hogy az album végét az olykor keserédesnek is ható nosztalgia itassa át – előzetesen nem erre számított az ember, amikor az albumnak egy ilyen címet adtak.

Az első dal után a már korábban említett Starbursterrel – ami egyébként Chatten egy pánikrohamán visz végig, a dal közepén egy nyugodt átvezetővel –, majd a második albumot megidéző Here's the thinggel az eredetileg dublini zenekar már az első nyolc percben a hallgatóra rúgja az ajtót.

Ugyanakkor a negyedik daltól kezdve a zenekar egy teljesen új oldalát mutatja meg, hiszen zeneileg egyrészt megjelennek Chatten eddig nem igazán használt falsettói – ezen is érződik a korábban az Arctic Monkeyszal vagy a Blurrel együttműködő James Ford producerkedése –, valamint az azt megtámasztó lírai hangszerelés, amit az olykor elmosódó gitárok még inkább kihangsúlyoznak, ahogy azt rövid ideig a nehezebb, torzító hangzás is kiemel, még inkább belelökve a hallgatót a sötétségbe.

Annak ellenére, hogy az első dal végén Chatten még arról énekel, hogy maybe Romance is the place for me and you (azaz: lehet, hogy a romantika a hely nekem és neked), a többi dalban inkább a szerelmi kapcsolatok olykor szomorú és letargikus oldalát feszegeti, a másik iránt való vágyakozással vagy elutasítással.

Az album közepén megjelennek a néhol már teátrális, lírai és balladai dalok, ahol az eddigi albumaikra jellemző feszes és durva dobtémák teljesen eltűnnek, hogy helyette csak megtámassza az akusztikus gitár olykor hevesebb pengetését miközben van olyan szám – például a zenekar eddigi legkomplexebb dalának számító In the Modern World, az azt megelőző Desire, vagy a dobot csak elvétve használó Motorcycle Boy –, ahol az akusztikus gitár mellett a domináns hangszer a vonós effektet használó szintetizátor.

Így érünk el az album csúcspontjának szánt, a zenekar egyik hősének számító, szintén ír James Joyce kultikus Ulyssesére utaló Horseness is the Whatnessig, amivel szépen lezárja az album lírai részét, hogy egy erős, ám befogadható váltással a korábbi szerzeményeikhez képest lágyabb, ám az album többi dalához viszonyítva keményebb Death Kinkjén keresztül eljussunk az album zárásáig, az eddigi daloktól megint eltérő stílusú, populáris indie Favourite-ig, amivel az ír kvintett lezárja a lemez 37 perces kutatását a szerelem után.

Tényleg a romantika a válasz mindenre

Az albumon végig érződik, hogy a dalok jó részét a tavalyi, Arctic Monkeyszal közös amerikai turnéjukon írták akusztikus gitáron, hiszen sok dal eleve akkordmenetekre épül, viszont ez nem korlátozta őket abban, hogy mindössze egy stílusban alkossanak.

Amellett, hogy az albumnak ez az egyik erőssége – hiszen mindenki megtalálhatja a saját ízlésének leginkább tetszőt, valamint izgalmas fordulatokat tartogat a hallgatóknak –, egyben ez a gyengesége is: első hallásra ugyanis olykor akár idegennek is tűnhetnek a stílusváltások, ami egy esetben nem olyan sima – a Death Kink és a Favourite között a hangszerelés és a dalszöveg által is illusztrált düh váratlanul vált át egy vidám, nosztalgikus érzelemre, ami hirtelen választ ad az album fő kérdésére, hogy az élet értelme a társas kapcsolatok és a szerelem.

Azonban a Romance így is szépen belefekszik a Fontaines D.C. eddigi munkásságába, és a sokak által kultikusnak tartott Skinty Fiához képest még fejlődik is. Miközben a dalszövegek továbbra is költőiek – Chewed into shape like a stone on the shore / But if there was a lightning in me / You’d know who it was for –, végre nemcsak egy, az egész dalt végigkísérő gitárriffre raknak újabb és újabb díszítéseket, hanem a dalokon belül is komplex, kreatív váltások vannak.

Mialatt az időközben Dublin megfizethetetlensége miatt Londonba költöző zenészek zeneszerzőként is fejlődtek, Chatten énekesként is. Ugyan éneklési technikája továbbra is nyers, de nem fél a magasabb hangok mellett olykor fejhangot is használni, amivel izgalmasabbá teszi a dalokat, ráadásul néhány dalban már megjelennek az énekharmóniák is, például az album lírai részét felvezető Desire-ben, míg más dalokban a társak is vokáloznak.

Ugyanakkor az albumnak így is vannak gyengeségei. Egyrészt a stílusváltások nem mindenkinek tetszhetnek, valamint egy post-punkként aposztrofált zenekarnál néhány rajongóból akár visszás érzéseket is kiválthat, hogy a 11 dalnak közel fele lírai.

Ennek ellenére a Romance mindenképpen fejlődés a zenekar történetében, és ezzel biztosan elérik a következő lépcsőfokot, hogy az Idleshöz hasonlóan immáron arénákra cseréljék a fesztiválokat és a dohos, izzadt klubkoncerteket anélkül, hogy mindez az intimitás elvesztésével járna.

Fontaines D.C.: Romance. XL Recordings. 2024.