A gimiben a bulikból is menekült, nem hitték, hogy sztár lesz belőle

Majdnem utolsó lemezével jelentkezik a toplistás amerikai banda, az AWOLNATION. Aaron Bruno (a banda vezetője) az elektronikus rock, alternatív zene egyik rendhagyó alakja az album megjelenése előtt azt mondta, hogy számos változás van az életében, így azzal a hozzáállással dolgozott a lemezen, hogy talán ez az utolsó, amit az AWOLNATION név alatt ad ki. Ettől függetlenül egyéb projektekben, más alkotókkal együttműködve továbbra is ír még zenét. A furcsa megközelítés miatt kíváncsian álltuk a The Phantom Five című kiadványhoz, amely végül a banda karrierjének méltó, különleges lezárása lehetne.

A csapat 15 éve van a világ zenei piacán. Még 2009-ben kereste meg a Red Bull Records Aaron Bruno dalszerzőt, hogy amennyiben zenét venne fel profi minőségben, nyugodtan használja Los Angelesi stúdiójukat. Az alkotó ekkor kezdett el dolgozni későbbi projektjén, ami az AWOLNATION nevet kapta. A szó a AWOL és a NATION (nemzet) kifejezésekből tevődik össze. Előbbi volt Bruno beceneve gimiben, amiért minden buliból szó nélkül lépett le. A kifejezés eredetileg a katonaságból ered (Absent Without Leave).

A platina minősítést szerző szám (amely 2020-ban elérte a gyémánt fokozatot is) igazi húzósláger lett. Számos filmben és sorozatban tűnt fel, így A férjem védelmében és a Dr. House is reklámozta magát vele. Aaron Bruno zenei projektje ezek után gyors felívelésbe kezdett. Olyan filmek és sorozatok kértek felhasználási jogot debütáló lemezük számaihoz, és az azt követő dalokhoz, mint a Vikingek, a Sons of Anarchy, a Pretty Little Liars, a Vámpírnaplók, vagy a Vasember 3.

Jöttek a nemzetközi turnék, a fesztiválok, később pedig olyan slágerek érkeztek, mint az I'm On Fire, a The Best vagy a Run. Mindennek ellenére a zenekar hallgatottságát egyfajta dekadencia lengte körbe. Noha az első két lemez hatalmas siker volt, a harmadik és negyedik lemez már erősen stagnált, az ötödik album (amely kooperációkra épített) pedig nem tudott átütő eredményeket hozni.

Zárás, de mégse

Épp ezért volt izgalmas, amikor Aaron Bruno elmondta egy interjúban, hogy úgy állt a The Phatnom Five munkálataihoz, mintha az utolsó lemezt csinálná. Később hozzátette, valószínűleg nem az utolsó kiadványuk lesz a hatodik album, dolgozik még zenéken, de az élete most sok változást hozott, és ez a fajta hozzáállás más zenei élményt adott az alkotási folyamatnak.

A Dead Sara zenekar punk énekesnőjét, Emily Armstrongot is hallhatjuk. Súlyos társadalomkritikával és bődületes erővel nyitják meg a lemezt. Aaron Bruno sosem bírt megmaradni egyetlen stílusnál, lemezeken belül is számos váltást hallhattunk eddig is, mégis van egyfajta központi irány, már ami legismertebb szerzeményeit jellemzi. A mostani lemezindító dal azért jócskán leválik erről, azonban a soron következő Party People már jobban visszaadja ezt a hangulatot, bár az erősebb oldalról.

A lemezről előzetesen (kedvcsinálónak) három dal jelent meg. Egyik a korábban említett albumindító Jump Sit Stand March, a másik a szemlátomást húzódallá vált Panoramic View, amely a zenekar másik fő zenei vonalát idézi meg. A harmadik pedig a másik kooperáció, az I Am Happy, amiben Del Tha Funkee Homo Sapien működött közre.

A The Phantom Five a zenekar szokásához mérten tele van kísérleti zenei elemekkel, valódi progresszív alkotás a számos váltásával. Noha a lemezélményből valamennyit elvesz, hogy a dalok itt-ott brutálisan leválnak egymásról, a kísérletező hozzáállás izgalmas végkifejletet ad, az albumot pedig lazán, de egyben tartja az AWOLNATION-re jellemző nagy kórusok, fejhangos részek, légies pillanatok, és egyszerű, de vaskos gitárbetétek sokasága.

A legdurvább dalon belüli változatosság az I Am Happy alatt jön ki, míg a lemez élességét többek közt olyan pontokon tapasztalhatjuk meg igazán, mint az utóbbi szám és az azt követő Barbarian közti váltás, ami egy hiphop és elektro prog-rock után egy szintis, popos balladába csap át.

Ingatag középrész

A lemez első fele stabil, minden dal egész, felépített, célra törő, szövegében sokszor nyers és kritikus, de itt-ott azért izgalmas képekkel dolgozik, vagy épp szándékosan ellentétbe helyezi a zenét a sorokkal. A korong második része azonban furcsán szakít az elsővel.

Ettől függetlenül érzelmileg és zeneileg számos izgalmas pillanat van, de például az olyan számok, mint a City of Nowhere, vagy a Bang Your Head a kísérletezésen túl azt az érzést kelti, hogy a dalt egy még befejezetlen állapotában tették rá a lemezre, mintha a munkafolyamatból szakították volna ki. Az utolsó három dal viszont egész, stabil, egyfajta hármas zenei egységet alkot.

Összegezve: ha a The Phantom Five valóban az AWOLNATION utolsó lemeze lenne, nem mondanánk, hogy csalódást okozott vele Aaron Bruno. Továbbra is kreatív ötletekben gazdag, mondanivalóban tartalmas, ráadásul slágeres alkotásokkal is megtűzdelt kiadvány, ami kohéziós hibái ellenére izgalmas, hullámzó zenei élmény.

Visszahoz valamennyit a korábbi lemezek világából, de nem szűkölködik az új ötletekben. Szép lezárás lenne, ami a „kellett valami élmény” helyett a „volt még bennünk, amit át akartunk adni” érzetét hozza.

7,4/10