Nem volt feketedoboza a tragédiának, de utólag megalkották

„A csillagok olyan közelinek tűntek, hogy meg lehetett volna érinteni… Mindig is hittem, hogy a repülés csábítása maga a szépség csábítása” – mondta nem sokkal a halála előtt Amelia Earhart, az első női pilóta, aki arra adta a fejét, hogy első nőként körberepülje a Földet.

Hogy Laurie Anderson róla szóló zenés égi balettje, az Amelia a szépség csábítása-e, nos, ezt nem is olyan könnyű eldönteni. 35 percbe zsúfolva kísérhetjük el Amelia Earhartot az utolsó repülésére. Ha hosszabb ideig tartana ez a kortárs zenei történelemóra, valószínűleg olyan turbulencia lépne fel az elménkben, hogy kénytelenek lennénk képzeletbeli kényszerleszállást végrehajtani.

Utazási magasság

Laurie Anderson meditatív repülése ugyanis szintén veszélyes küldetés, igaz, nem végzetes kimenetelű. Earhart 1937. május 20-án szállt fel Oaklandből, és átrepülte Amerikát, Afrikát és Ázsiát, mielőtt gépe július 2-án eltűnt a Csendes-óceán felett. Az Amelia leginkább egy avantgárd oratórium – vagy egy rádiójáték, amelyben nincsenek igazi dramaturgiai csomópontok, inkább dokumentumok dalszerű illusztrációi kortárs klasszikus zenével, jazzes improvizációkkal és az elektronika effektjeivel. 

A produkció tehát nem musical, nem rockopera, hanem afféle koncept lemez, amely az emberi szabadság határtalanságát, a tenger és az ég végtelenjét mutatja meg, miközben folyamatosan halljuk a repülőgép motorhangját.

Ugye eljönnek a repülők?

Ez a zaj, amely nem egy igazi repülő jellegzetes hangja, hanem olyan kollázs, amit Anderson épített néhai férje, Lou Reed gitárjának és erősítőinek hangjából, megidézte Reed Metal Machine Music című dalát. Ebben a sound desingban hallhatunk még brácsát és murván guruló autót is. Az album tehát nem dokumentarista alkotás, még ha számos naplószerű dokumentumot és tényadatot sorol is fel. Ezek csak illusztrációk ahhoz, hogy érzékeltessék a küldetés nagyságát, és adjanak némi ellenpontot a lírai tájfestészethez, az égi kartográfia koordinátáinak rögzítéséhez.

A repülők az andersoni képi világ visszatérő elemei, a leghíresebb dala, az 1981-es O Superman is megidézi a repülést. Itt jönnek a repülők. Amerikai gépek. Made in America. Dohányzó vagy nemdohányzó? És a hang azt mondta: „Se hó, se eső, se homály, sem az éjszaka, sem az éjjel nem tarthatja vissza ezeket kijelölt körútjukról. Mintha csak e szövegre reflektálna az Amelia, mintha ez lett volna az eredő.

Ugyanakkor a közvetlen előzmény a 2000 februárjában bemutatott, Songs for A.E. című, nagyzenekarra hangszerelt, elektronikával teletűzdelt produkció, ami nem Earhart utolsó útjának zenés feketedoboza, csak magáról a repülés élményéről szólt.

Átstartolás

Andersonnak idegen volt a nagyzenekari közeg, nem érezte igazán jól magát benne, szinte el is felejtette, amikor a Covid alatti nagy csöndben eszébe jutott, illetve eszébe juttatta Dennis Russell Davies amerikai karmester és zongoraművész, hogy vegyék elő újra és dolgozzák át a produkciót.

Davies a Brnói Filharmonikusokkal újra felvette a klasszikus zenei alapokat, amit Anderson továbbfejlesztett, meghívta a basszusgitáros Tony Scherrt, az ütőhangszeres Kenny Wollesent és a gitáros Marc Ribotot. Az egész végül olyan lett,

Anderson ezúttal már Earhart utolsó útjára fókuszált, amikor is a pilótanő olyan volt, mint valami turisztikai blogger, minden egyes leszálláskor táviratot küldött a sajtónak.

Repülési napló

Az Amelia annak ellenére sem szomorú, hogy tudjuk: a végkifejlet tragédiába torkollt, az avantgárd szvit inkább Earhart bátorságának az ünneplése, meditáció arról, hogy miért jelöl ki az ember maga számára magasztos célokat. Szinte látjuk magunk előtt a kalandfilmek térképes animációit, a szaggatott nyilat, azt, hogy honnan hová tart a speciálisan átalakított Lockheed Electra 10-E repülőgép. És egyszer csak elveszítjük, valahol a Csendes-óceán felett, a Howland-sziget közelében. Anderson Earharthhoz hasonlóan ambiciózus kísérletező: mindent tud a magassági mámorról és a motorzaj szépségéről.

Laurie Anderson: Amelia
Nonesuch
22 dal, 35 perc

10/7