Megérteni és megénekelni a halált – erről szól az új The Cure

A The Cure frontembere, Robert Smith azt mondta, hogy a zenekar nemrég megjelent Songs of a Lost World című albumának dalai és azok élő előadása segített neki feldolgozni az elmúlt években elvesztett közeli családtagjai miatt érzett gyászt. A BBC Radio 6 Music műsorvezetőjének, Huw Stephensnek nyilatkozva arról beszélt, hogy az élő éneklés „rendkívül katartikus” volt, mert így tudott elmenekülni a „borúlátás és a komorság” elől, amit érzett.

Hirtelen érzel valamit. Kapcsolatot érzel. És ez az oka annak, hogy még mindig csinálom… ez a közösségi pillanat a tömeggel. Van benne valami nagyon-nagyon csodálatos

– tette hozzá a 65 éves énekes. A zenekar élőben is fellépett a BBC Radio Theatre-ben, korlátozott számú közönség előtt. 

A londoni koncerten elhangzott az Alone – az együttes első új dala 16 év elteltével, ami a pénteken megjelenő Songs of a Lost World című album első kislemeze is volt. A régóta várt lemez a 2008-as 4:13 Dream folytatása, és 2019 óta készül, a tagok a zenekar 40 éves jubileumi koncertjeit követően álltak neki a dalszerzésnek.

Smith megkönnyebbülését fejezte ki a folyamat lezárulta miatt, és elmondta Stephensnek, hogy az általa méltónak tartott dalszövegek befejezése a korral egyre nehezebbé vált.

Ez az egyetlen dolog, amit ahogy öregedtem, sokkal, de sokkal nehezebbnek találtam: olyan szavakat írni, amiket el akarok énekelni. Tudok szavakat írni, de nem igazán van kedvem elénekelni őket. Szóval eljutni arra a pontra, amikor úgy gondolom, hogy érdemes elénekelni ezeket a dalokat, nagyon-nagyon nehéz lett

– mondta.

Elárulta, hogy felesége, Mary, akivel a középiskolában ismerkedett meg, segített neki véglegesíteni az album dallistáját, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyensúlyt teremtsen a sötétség mélysége között.

Éppen a mély és komor dalokat fejeztem be… és Mary azt mondta, hogy nem, nem, nem, nem, a legjobb albumaid azok, amelyeken csak néhány… vidámabb szám van. Igaza volt. De mindent be akartam fejezni, mert úgy gondoltam, hogy ez csak így fair az összes dallal szemben, mert mintha mind a gyerekeim lennének – nem akarok kedvenceket választani

– emlékezett vissza.

Megénekelni a halált

A The Cure eredetileg a nyugat-sussexi Crawley-ban alakult 1976-ban, és az alternatív goth rock ikonjává vált az évtizedek során. A dalszövegek nagyrészt szerelemről, szorongásról és elhagyatottságról szólnak, és legtöbbször a zeneiség elé helyezi őket Robert Smith frontember. A korai, rockos éveiből – a Joy Division posztpunkos komorságát és David Bowie Low-korszakának maradványait széthúzva – a nyolcvanas évek végi indie pop nehézsúlyú bajnokává nőtte ki magát a zenekar, de mindig is Smith melankóliája határozta meg őket.

Ez a korszak számos brit top 10-es kislemezt eredményezett, köztük a Lullabyt és a Friday I’m In Love-ot – a zenekar egyik legismertebb számát a listavezető 1992-es Wish albumról. A gitáros és fő dalszerző Smith továbbra is a zenekar egyetlen állandó tagja, akit szorosan követ Simon Gallup basszusgitáros, aki egy kisebb megszakítással 1979 óta tagja a bandának. Jelenleg Reeves Gabrels és Perry Bamote gitárosok turnéznak, Jason Cooper dobol, Roger O’Donnell pedig billentyűzik a zenekarban.

A 2010-től folyamatosan írt dalokat tartalmazó albumnak az elmúlt évek eseményei személyes jelleget adtak, mivel Smith több családtagja, köztük néhai bátyja, Richard elvesztését is gyászolja. Az ő halála ihlette például az I Can Never Say Goodbye című számot, amely a gyász frusztráló és megbánással teli formáját mutatja be.

Amikor a dal bekerült a tavalyi turnén szereplő új dalok közé, Smithnek gyakran hatalmas gondot okozott befejezni anélkül, hogy ne öntötték volna el az érzelmek. Elmondta Stephensnek, hogy a színpadra lépve és a számot „estéről estére” énekelve végül „csodálatos pillanattá” vált.

Matt Everittnek az Uncut magazin újságírójának egy interjúban Smith kifejtette, hogy ezek a valós életből vett pillanatok határozták meg a lemezt, és különböztették meg a korábbi albumoktól.

Amikor fiatalabb vagy, romantikusan ábrázolod a halált, még anélkül, hogy tudnád pontosan mi is az. Aztán elkezd a közvetlen családoddal és a barátaiddal megtörténni, és hirtelen más lesz a dolog. Ez olyasvalami, amivel szövegileg sokat küzdöttem: hogyan tegyem ezt bele a dalokba? Úgy érzem, más ember vagyok, mint amikor legutóbb albumot készítettünk. Azt akartam, hogy ez átjöjjön az embereknek

– mesélt küzdelmeiről az énekes.

Nyugdíjba menni(?)

A törékenység és a halandóság tudatossága végigvonul a lemezen, ahogy a most 65 éves Smith újonnan felfedezve néz szembe az idő múlásával. Sötétsége és atmoszférája sokak szerint az 1982-es Pornography és az 1989-es, kritikusok által is elismert Disintergration című műveket tükrözi. A Songs of a Lost World azonban sokkal feszesebb és rövidebb, mindössze nyolc számot tartalmaz – ez időtartamban majdnem fele az említett albumoknak.

A Telegraph öt csillagot adott, Neil McCormick pedig úgy jellemezte, hogy „perverz módon felemelő a maga nihilizmusában, és a legjobb dolog a debütálásuk óta”. A The Guardian négycsillagos kritikájában dicsérte a lemez introspektív mélységét, különösen azt, ahogyan „Smith saját énjének kérdésével birkózik”.

„Úgy tűnik, hogy szétszed” – írta a Kitty Empire, annak ellenére, hogy a rajongók állítólag tiszta képet alkotnak a brit rock egyik ikonikus alakjáról. Kiemelte a váratlan popslágert, a Drone című számot, de a Nodrone című dalt is – Mary egyik választását –, mint az albumot „megkoronázó dicsőségét”.

Ezek a témák az album záródalában, az Endsongban csúcsosodnak ki, egy 11 perces eposzban, amely kiemelkedett a zenekar szerdai Radio 2 In Concert előadásán is mint csúcspont. A dalszövegben Smith visszatekint saját életére, „emlékszik a reményekre és álmokra, amelyek régen az övéi voltak”; azon tűnődve, mi történt a „kisfiúval”, és hogyan „öregedett meg”.

Gyűlöltem a gondolatot, hogy a karrieremnek meghatározott ideje van. Szerintem ez szörnyű. Gondolom, azért, mert öregszem és érzem a koromat

– mondta Smith az NME-nek már 1983-ban, amikor betöltötte a 25. életévét. Ehhez képest az énekes nemrégiben a The Timesnak azt sugallta, hogy a zenekar az 50. évfordulójuk környékén, 2028-ban hagyhatja abba, amikor ő már 70 éves lesz.

Smith azonban az Uncutnak arról is beszélt, hogy a zenekarnak három albuma is a befejezéshez közeli állapotban van a 2019-es, intenzíven produktív felvételi munkálatoknak hála. Stephensnek hozzátette, hogy a második albummal „már majdnem kész vannak”.

Ha ezzel végeztem, akkor veszek egy mély lélegzetet, aztán majd felnézek, de amíg nem fejezem be, nem foglalkozom azzal, hogy mi következik

– összegezte. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy a The Cure még nem tervezi a nyugdíjas éveket. 2028-ban visszatérünk rá.