A bántalmazás adott ihletet a magyar csapatnak, most fojtogató érzésről énekelnek

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t. 

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben sem kiadó, sem menedzsment, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Jack Holler,
• fllozz,
• ØUCH.

Lány a gangon

A blues rock világ életérzés: olyan nosztalgia, amivel időről időre egy-egy filmzenében, reklámszignálban vagy bárban, háttérzeneként még az is találkozik, aki amúgy sosem merült el a műfaj mélységeiben. Egyfajta természetes közeg, távoli ismerős, akiről hiába nem tudják sokan, hogy hol született vagy merre sodorta fiatal korában a szél, amikor találkoznak vele, felismerik.

A műfajnak mindenütt vannak képviselői, akár hazánkban a Jack Holler nevű formáció, amely épp első magyar dalát jelentette meg A gang túloldalán címmel. 2024-es Heartbroken Rhythm Syndrome lemezük után érdekes váltás ez, tekintve, hogy a tavalyi popos, rádióbarát köntös után most egy jóval sztenderdebb blues rock élményt nyújtanak.

A szám kicsit azoknak a kilencvenes évek végén, kétezres években munkálkodó magyar bandáknak a hangzását idézi, amelyek igyekeztek modernizálni az irányzatot, legalábbis a hangzást tekintve. A Jack Holler új dala is egy szakmailag profi, minőségében kifogásolhatatlan szám, amelyben a banda énekese jól megfogja a stílus lényegét, a szöveg egyszerű, de nem bugyuta, miközben a hangszerelés ízléses. A szám egyetlen baja, hogy egyelőre (ahogy fentebb is írtuk) egy sztenderd alkotás. Amíg az angol daloknál hallani lehetett egy-egy ötletet, ahol próbált valami újat beemelni az alkotásokba a zenekar, addig most csak egy érzést kaptunk, amihez egyelőre nem párosult egyediség.

A zenekar azonban szakmailag profi, az angol daloknál pedig már volt törekvés sajátos ötletekre, így a jövőben, ha a csapat kitart a magyar szövegek mellett – ami meglepően jól áll nekik –, akár megfoghatják azokat a zenei fordulatokat és szövegrészeket, amelyek itthon is egyedivé tehetik őket.

Populáris mazochizmus

Tavaly év végén jelent meg fllozz új EP-je may I? címmel, ami akkor nem fért bele a PickUp utolsó válogatásba, de alig vártuk, hogy most átrághassuk magunkat a hattrackes középlemezen. Az előadó experimentális popzeneként hivatkozik stílusára, ami annyiban meg is állja a helyét, hogy az atmoszféra és zenei világa határozottan a nemzetközi szcéna elmúlt éveinek hasonló előadóit idézi. A popzene sokáig csak annyit jelentett, hogy populáris zene, de mára jóval körvonalazottabb a stílus, így az alapból önellentmondásnak tűnő populáris kísérletezésben azért van némi értelem, ráadásul egészen pontos, ha fllozz lemezét nézzük.

Az új generációs hallgatói szokásokhoz alkalmazkodó kiadványon szinte minden dal a kétperces lejátszási időhöz konvergál, így az EP teljes hossza sem éri el a 15 percet. Emellett az, hogy a dalok egymás utáni elhelyezése átgondolt, sorban jól passzolnak, és egy folyékony hallgatási élményt nyújt, ha esetleg valaki azt tervezi, hogy a teljes kiadványt lecsekkolja. A go című dalon Janet Gruber szerepel közreműködő rapperként, ami elég jól passzol az összhangzásba.

Indításnak elég meggyőző alkotás lett a may I? című EP. Akadnak itthon alkotók, akik még akkor képesek a nemzetközi trendekkel együtt haladni, amikor azok külföldön is pörögnek, de azért Dunát nem lehet belőlük rekeszteni. Többen vannak olyanok, akik akkor nyúlnak valamihez és magyarítják azt, amikor külföldön már lepörgött az aktuális hullám. Úgy fest, fllozz még elcsípte ennek a zenei világnak az utolsó hullámát, így az igazi kérdés, hogy következő dalaival új stílusok irányába kezd-e haladni vagy megmarad ebben a zeneiségben. A may I? jó indítás, így kíváncsian várjuk a folytatást.

Nincsen levegő

Új banda igyekszik betörni a hazai modern metál és metalcore színterére. Az ØUCH nevű formáció most adta ki második dalát Oxigén címmel, ami folytatja a melankolikus és fájdalmas érzések, történetek feldolgozását. Első daluk Merülés címmel jelent meg decemberben, ami a bántalmazást és annak áldozatait helyezte középpontba, most pedig a szétszakadó emberi kapcsolatokat, a lezárás fojtogató, fullasztó érzését próbálták dalba önteni. 

A zenekar a metál zene olyan ismert hazai és külföldi előadóiból inspirálódik, mint az AWS vagy a Bring Me The Horizon, ami jól érződik dalaikon. Képesek a metalcore autentikus elemeit profin használni és jól mozognak a műfajban, de egyelőre keresik az útjukat, újító elemek és igazán sajátos hatások még nincsenek a dalokban. Két szám alapján persze nehéz megítélni, mit hozhat a jövő számukra, de mivel egy kimondottan telített és kiforrott műfajban akarnak érvényesülni, nincs könnyű dolguk.

A számok felépítettsége és hangszerelése alapvetően jól működik, a screamek szintén jól szólnak, két apróság ellenben visszatérő zavart okoz. Egyfelől az ének élessége, vékonysága, amin vagy production oldalon lehetne segíteni, vagy esetleg a refréneket megemelő testes kórusokkal, ami hozzá tudna adni a dalok energiájához. A másik kérdés a szöveg. Akadnak néhol izgalmas sorok, de gyakorta idéz vissza a csapat már sokat hallott frázisokat.

Ahogy a zenében, úgy a szövegben is érdemes lehet bátrabban kísérletezni, jobban szétfeszíteni a metalcore határait, mivel egy divatos irányzatról beszélünk, amiben mindig lesz konkurencia, és a minőségében legjobb, kompozíciójában legizgalmasabb csapatok előnyt élveznek. Az ØUCH szakmailag elég jó szintet hoz, debütálásként pedig két daluk biztató. Amennyiben a jövőben meglelik a saját hangjuk zeneileg és szövegileg is, érdekes versenyzők lehetnek a metalcore hazai közegében.