Karibi kristályéjszaka az Arénában

Oszkó Péter és Vitézy Dávid is kihagyta a Sziget legjobb buliját! Legalább is amikor a backstage-ből átmentem az Arénába a Crystal Fightersre, még ott ültek, és amikor visszamentem, még mindig ott ültek. Közben pedig lement a Sziget eddigi legjobb koncertje.

„Tegye fel a kezét, aki először van a Szigeten! Nekem ez a huszadik!” – hazudta a frontember, Sebastian Pringle. Persze semmi hatása nem volt ordításon kívül, a negyed órás késés teljesen felhergelte a közönséget, és már látszott, hogy a Crystal Fighters most nem fog tudni hibázni.

Nekem sikerült az első számot egy oszlop mögötti gödörben töltenem, így nem ragadt rám semmi a bulihangulatból, de hamar megelégeltem, és az első sorokig furakodtam magam, ahol már nem kellett hallókészülék ahhoz, hogy halljam a zenét. Ettől függetlenül olyan fülzsírtördelően kásásan szóltak a mély és a magas hangok is, mintha az ember Kaczyński gépén ülve csapódna éppen a WTC-be, szóval aki a botrányos hangzáson nem tudta magát túltenni, az nem csodálom, ha nem a Sziget buliját látta ebben a koncertben. Pedig ezzel együtt is az volt.

A karibi parti és az olyan örök nyári slágerek, mint a Plage egy igazi összeurópai pikniket, egy ifjúsági nyugati Kurultájt csináltak. Egyébként feltűnően sok volt a szőke göndör külföldi fiú, így a sátorban aztán tényleg nem lehetett volna megmondani, hogy nem Nyugat-Európában vagyunk. Annyian voltak, hogy a koncert végén a földön olyan sok műanyagpohár és sörösdoboz csillogott, mintha a nagyszínpadról hordták volna át, pedig csak az Arénában volt kristályéjszaka.

Néha persze egy kicsit sok volt az énekes petőfirádiós műjamaikai szövegelése, illetve amikor a közönségnek pinát kellett formálnia a d'n'b-betét alatt, az egy kicsit elvitte Brainsbe, de szerencsére mindig éppen időben sikerült visszaterelni a slágereket a sárga útra, így még a dubstepes rész sem volt annyira kínos, mint amennyire a műfajból következne.

A számokat felfesztiválosították, így még a ráadásban elhangzó Xtatic Truth előtti At Home is igazi bulihimnusszá vált, pedig alapvetően 2011 legjobb csajozós száma volt. A koncertet uraló rockosított paradicsomi hangulatot csak a közepén törték meg egy kis Magic Fly-szerű elszállással, eközben égitestek suhantak át a két oldalsó kivetítőn.

Bár néha egy kicsit túljátszották ezt a gogolbordellósan ukuleléző baszk „kongós” vonalat, például Pringle már az első szám legelején az életéért küzdve vicsorgott a poncsószerű ingjében, és Laure Stockley is eléggé kényszeredetten húzogatta néha a vörös szoknyáját, azért nagyon szimpatikus volt, ahogy az elejétől a végéig úgy tett az egész zenekar, mintha ez lenne a Sziget bulija. De hát az volt.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!