Dombok karéjában áll az Ózdi Acél Művek. Még néhány éve is évi négyszázezer tonna acél jött ki innen, hétszáz ember munkájának eredményeként. Ma ennek a felére csökkent a létszám, és a múlt hetet megelőzően utoljára tavaly november 28-án folyt itt termelés. (Fotó:
Bődey János / Index)
Németh Zoltán két évig volt junior magyar bokszbajnok, mielőtt a sportot otthagyta volna a kohászatért. Habár az öntödében is kellett az erőnlét: az ember annyit emelt, küszködött egyegy csapolásnál, hogy alig lehetett azt bírni. Némethnek azonban mindez semmi volt, úgy érezte, meg tudná enni reggelire az egész világot. Ha végzett a munkával, a Rózsa sörkertben mulatott, esetleg a Páva étteremben, bár legtöbbször a régi nagyolvasztóval szembeni Kék acélban sörözgetett. Néha moziba ment, különösen a szamuráj-filmeket szerette. Aztán egy nap találkozott későbbi feleségével, és ez végett vetett a mozinak is, a sörözésnek is. Attól fogva az asszonnyal kellett szórakozni, mondja. (Fotó:
Bődey János / Index)
Az Ózdi Acélművekben nem vasércet, hanem hulladék-vasat használnak alapanyagként. Vasúti kocsikon hozzák a gyár területére, majd óriási tárolókba szórják a szállítmányt. A vascsőtől a biciklivázig, lemeztől a csorba gereblyéig van abban minden. Ide kerülnek a Samsung LCD tévéinek képernyő-öntőkeretei is, nehogy valaki még felhasználhassa azokat, de volt, hogy egy kockára sajtolt komplett Wartburg dőlt ki a vagonból. Néha a beszállítók földdel, vagy betonnal töltött hordókat küldenek, hogy így csaljanak a súlyon, egyszer pedig egy II. világháborús bombát találtak a hulladék között. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
Anyagra vár Váradi Zoltán darukormányos. Az ötvenöt éves férfi kakukktojásnak számított a családban, amikor a kohászatot választotta: testvérei ugyanis bányászok voltak. (Fotó:
Bődey János / Index)
Acélt önteni olyan, mint levest készíteni, mondják, csak szakácskönyv helyett a Mengyelejev-táblázatot használja az ember. Az igazi, minőségi acélhoz a vason kívül kell egy kis króm, mangán, szilícium, vanádium, és egy csipetnyi molibdén. (Fotó:
Bődey János / Index)
„Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, / Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.”, írta sok-sok éve a jónevű kohász, Ady Endre. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
Az olvasztást irányítja Révai József kohómérnök. Ózdon hatezer tonna hulladékból lesz ötezer tonna késztermék. Az elektromos kemencében felhevített vasat 1650 fokon csapolják, a folyékony fémet pedig egy speciális tölcséren keresztül öntik ki. A hőálló anyag összetételét hétpecsétes titokként őrzi a gyártó. Zwackék sem árulják el, miből van az unikum, magyarázza Révai. (Fotó:
Bődey János / Index)
Napfény zuhan be vastag pászmában a miniacélmű ablakán. Az előtag megtévesztő: az épület valójában százharminckét méter hosszú és harmincöt méter magas. 2000-ben építették, jóval a válság előtt, amikor még minden szép volt és bíztató. (Fotó:
Bődey János / Index)
Rengeteget cigarettáznak a kohászok, de nem csoda: akkora a füst és a por a kohó mellett, hogy a dohányzás szinte könnyebbség a tüdőnek. (Fotó:
Bődey János / Index)
Kezdődik a csapolás a délelőtti műszakban. Az ózdi üzem alkalmatlan nemesacél gyártására, az innen kikerülő huzalokat leginkább az építőipar használja fel. (Fotó:
Bődey János / Index)
Pihennek a kohászok. Már a ’80-as évek végén megszűnt a szakképzés, azóta csak munka közben, a fogásokat ellesve lesz az emberből olvasztár, vagy hengerész. Van egykori cukrász, szakács és rendőr is a kohászok között, de nyitott az út a másik irányba is: az egyik hengerészből például vámos lett. (Fotó:
Bődey János / Index)
Ózdon sokáig minden az öntödéről szólt. Volt idő, amikor tizenhárom-ezren dolgoztak az Ózdi Kohászati Művek üzemeiben, amely a környék legnagyobb munkaadójának számított. A városban a ’80-as években még ötvenezren laktak, ma már alig harmincötezren élnek erre. (Fotó:
Bődey János / Index)
Az acélgyártásban a méret a lényeg. Óriásiak az üstök, hatalmas a karma a markolónak, minden nagy és zajos. Hetvenöt tonna fém fér egyszerre az elektromos kemencébe, amelynek három elektródája egyenként fél méter átmérőjű. Az egyik daru, a legnagyobb 165 tonnát képes megemelni, pontosabban ennek a többszörösét, de ennyivel szabad csak terhelni. Amikor a kohászok a Discovery csatornán látták azt a 80 tonnára hitelesített darut, amelyet a világ egyik legnagyobbjaként mutattak be, csak röhögtek. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
"Te elfutsz a balszélen, beadod, a Tibi meg befejeli."
(Fotó: Bődey János / Index)Az acélt tíz méter hosszú, tizenháromszor tizenhárom centis darabokba, úgynevezett bugákba öntik. Máshol itt rendszerint megáll a folyamat, Ózdon azonban nem végeznek félmunkát. A bugákat tovább préselik és formázzák, hogy végül hengerhuzalt, vagy betonacélt készítsenek belőlük. Ha nem is az itteni acélműben, de Ózdon készítették azt a kétezer tonna betonacélt a bős-nagymarosi vízlépcsőhöz, amely aztán az ismert okok miatt végül a kohászati művek nyakán maradt. (Fotó:
Bődey János / index.hu)
Dolgoznak a csarnokban az emberek Vass József sziluettje mögött. Vass József apját és nagyapját is Vass Józsefnek hívták, és mindketten a kohászati művekben dolgoztak, ahogy annyian még a családból. Vasst egyszer gyerekként édesapja a kabátja alatt csempészte be a gyárba, hogy lássa, mi folyik odabent. Az élmény meghatározónak bizonyult. Vass eleinte segédmunkásként kötötte a vasat, majd volt telepkezelő, gyártásközi ellenőr, dolgozott a hengersoron a kormánypadnál, a telefonkönyvben pedig ez áll még mindig a neve mellett: előhengerész-helyettes. Életéből eddig harmincegy évet töltött szoros kapcsolatban az acélgyártással. Azt szoktam mondani, ha rosszul lennék, hozzám már ne orvost hívjanak, hanem régészt, meséli. (Fotó:
Bődey János / Index)
Kohász áll hosszú, méla lesben. A régi kép arra az időre emlékezteti a kohászokat, amikor volt munka, huszonnégy órán át folyamatosan működött az öntöde, és ha csak két percre megakadt a termelés, már vörös fejjel üvöltöttek a főnökök. Nincs is jobb annál, mint ha lecseszik az embert, mondja nosztalgiázva az egyik munkás, majd hozzáteszi: ugye, értik. És persze, értjük. (Fotó:
Bődey János / Index)
Ahogy a bányászoknak, faiparosoknak, vagy éppen az erdészeknek van himnuszuk, úgy a kohászoknak is. „Zúzzad az ércet nemesítsd a fémet, / kell ez a honnak te derék kohász!”, így fejeződik be a dal, és ők zúznának, nemesítenének, csak lenne mit. (Fotó:
Bődey János / Index)