Indiana Bones és a mennyei tetemek
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Az ellenreformáció alatt nagy szolgálatot tettek az elpusztult ereklyéket pótolni igyekvő katolikus egyháznak, de mára elfeledte a világ a felékszerezett csontvázakat, amelyeket szent mártírok földi maradványaiként egykor hatalmas becsben tartottak. Valójában bárkik lehettek ezek az emberek, akiknek csontjai a Róma alatti katakombákban hevertek a 16. század végéig: koldusok, pogányok, zsidók. A Vatikánnak akkoriban egy-egy megtalált M betű is elég volt ahhoz, hogy mártírnak kiáltsa ki őket, és az apácák műalkotást formáljanak abból, ami megmaradt belőlük. Ma már a katolikus egyház szemében sem szentek, csak a múlt morbid emlékei a gyönyörűen díszített csontvázak. Többségüket rejtve őrzik Ausztriában, Svájcban, Németországban.
Hé, nem érdekli egy ékszerekkel borított csontváz, aki a kezében egy kehelyben a saját vérét tartja? Állítólag ezzel a kérdéssel kezdődött az a munka, amelynek a végére megszületett Paul Koudounaris fotós-művészettörténész Heavenly Bodies (Mennyei Tetemek) című albuma. A kérdést Kelet-Németországban tette fel egy helyi férfi a Los Angeles-i fotósnak, aki akkor épp egy koponyákkal teli kriptát fotózott. A fotós, akire a brit sajtó ráragasztotta az Indiana Bones nevet, ekkor találkozott először ilyen látvánnyal. Végül több mint hetven hasonló csontvázat tudott lefotózni. A könyve idén szeptemberben jelent meg a Thames & Hudson kiadónál. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Valérius, Weyarn, Németország. A csontvázak, amelyeket később gondos kezek valódi műalkotásokká alakítottak, 1578-ban kerültek elő a Róma alatti katakombákból. A katolikus egyház ekkoriban szűkében volt ereklyéknek. Pótolnia kellett valahogy mindazt, ami elpusztult a reformáció hajnalán. A katakombákban felfedezett csontok éppen megfeleltek erre a célra, csupán azt kellett mondani róluk, hogy az első keresztény mártírok földi maradványai. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Deodatus koponyája. A csontvázak katolikus templomokba, kegyhelyekbe kerültek szerte a német nyelvű Európában: Németországban, Ausztriában, Svájcban. Hivatalosan egyiküket sem minősítették szent ember maradványainak, nem kanonizálták őket, de így is kijárt nekik az ereklyéket megillető áhitat és pompa. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Stams, Ausztria. A díszítést legtöbbször apácák végezték, olykor szerzetesek. A folyamat soká tartott. Először is bevonták a csontokat enyvvel, hogy megerősítsék őket, aztán könnyű vászonba tekerték, hogy védjék a káros hatásoktól. Néha a csontvázak nem maradtak fenn teljes egészében, ilyenkor mesterséges csontokkal pótolták, ami hiányzott, vagy túlságosan megrongálódott. Az arc elé emelt kéz a szerénység gesztusa. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Félix, Sursee, Svájc. Az ékszerek, a díszek az isteni dicsőség földi megjelenései. Ez az a dicsőség, amit Isten azoknak tartogat, aki feláldozzák magukat a katolikus hitért. A csontvázak az ellenreformáció évtizedeiben azt üzenték: a katolikus egyház erős, az igaz út. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Albertus. Hogy valójában kik voltak ezek az emberek, nem tudni. Éppúgy lehettek rómaiak, pogányok, zsidók, koldusok vagy éppen cipőárusok, mint keresztény mártírok. Hogy hogyan választották ki a Vatikán emberei 1578-ban a felfedezett csontvázak között a bálványozandókat? Például úgy, hogy rámentek az M betűre. Ha találtak M-et, például egy cserépdarabon vagy emléktábla-féleségen, az M-t a mártír szó kezdőbetűjének tekintették. Pedig az M akár a Marcus név kezdőbetűje is lehetett, ami éppenséggel az egyik leggyakoribb név volt Rómában. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Valentin. Ugyanígy véletlenszerűen alakult az is, melyik szentnek, melyik mártírnak tulajdonították a csontokat. Egyszerűen kitaláltak nekik neveket. Több csontváz is a Deodatus nevet kapta, ami annyit jelent: ajándék Istentől. Így hívták Jókai Az arany emberében Tímár és Noémi kisfiát, Dódit is. Még olyannal is találkozott a fotós Svájcban, hogy az egyik csontvázat Szent Anonymusnak nevezték el, mert kifogytak az ötletekből. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Friedrich, Melk, Ausztria. A babérág a győzelem jelképe, de a mennyei tetemek dicsősége múlékony volt. A 19. századra már a kínos múlt morbid emlékeivé váltak a katolikus egyház szempontjából. Az egyház már nem beszél róluk, hiszen nyilvánvalóan hamis ereklyék. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Luciana. A csontvázak többségét már nem is templomokban őrzik, hanem leginkább eldugott helyeken, raktárakban vannak. Az egyiket például Svájcban egy garázs hátuljában kialakított raktárhelyiségben találta a fotós. Csak úgy odatették ötven-hatvan éve. Lomok, kidobott bútorok alatt ült a dobozában, mesélte a fotós egy interjúban. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Benedictus. Azért néhány megmaradt eredeti helyén, eredeti állapotában. Rottenburg városában négy mennyei csontváz van. Ezek sincsenek kiállítva, elzárva tartják őket, de évente egyszer fesztivált rendeznek a tiszteletükre: menetben körbeviszik őket a régi kolostor körül. De még ez az évenként megrendezett ünnepség is inkább arról szól, hogy életben tartanak egy régi szokást, mintsem a hódolatról. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Valentinus, Waldsassen, Németország. A felékszerezett holtak néha bizarr dolgok védőszentjei lettek: Svájcban az egyik például a vizelési rendellenességeké. Amikor ugyanis a csontvázat bevitték a templomba, egy inkontinenciával küzdő nő imádkozott hozzá, és később azt állította, hogy meggyógyult. Azóta sok, hasonló betegségben szenvedő betegek jött el ide, hogy a szent gyógyítsa meg őket is. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Munditia. Az ott a kehelyben a régi történet szerint porrá vált vér: a mártíromság bizonyítéka. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Szent Getreu, Ursberg, Németország. A csontvázaknak egykor csodatévő erőt tulajdonítottak, és nem csak betegségekkel fordultak hozzájuk. Volt például, amelyikről úgy hitték: képes megszüntetni a rossz szagokat. "A közösség tagjai voltak. A közösség halott tagjai voltak ugyan, de mégiscsak a tagjai. Volt feladatuk, amit be kellett tölteniük" – mondta Koudounaris. (Fotó:
Paul Koudounaris / Thames & Hudson)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon