A világháború vasbeton emlékművei

Az utolsó erőd (The Last Stand) címmel készített fotósorozatot Marc Wilson brit fotóművész. 15 ezer mérföldet utazva, 109 helyszínt bejárva térképezte fel és fotózta végig a leglátványosabb brit, francia és belga parti védműveket, melyek jórészt a második világháború óta állják a hullámok, az időjárás és az árapály ostromát.

A többszörösen díjnyertes fotókon szereplő erődök már önmagukban is érdekesek, a művész szerint azonban az értékmegőrzés is fontos cél: a bunkerek és egyéb védművek egy része a fotózás óta már teljesen eltűnt, vagy a parti homok temette be őket, vagy a hatóságok bontatták el az életveszélyes romokat. Az időközben a környékbeli tájjal együtt változó és erodálódó betontömbök Wilson szerint minden esetben egy történetet is elmesélnek. Akár arról, mennyire nem váltak be a valóságban, akár arról, milyen összecsapások, történelmi találkozók és végzetes balesetek szemtanúi voltak.

A kelet-angliai Spurn Point valójában nem más, mint egy 5 kilométer hosszú, homokos földnyelv, néhol alig 50 méteres szélességgel. Kitűnő hely egy, a part menti hajózási útvonalakat ellenőrző üteg létrehozásához, így 1915-ben meg is építették az erőd első részét, majd a második világháború felé közelítve folyamatosan kiegészítették a bázist. Először négy, egyenként 140 milliméter átmérőjű löveget helyeztek el benne, 1916-ban viszont egy második üteget is idetelepítettek, további két BL Mk 10-es löveget beépítve a betonbunkerek fala alá. Ez utóbbi ágyúk akár 30 kilométernél is messzebb voltak képesek ellőni, percenként akár hármat is. A kép ellenére a spurni üteg tulajdonképpen épen vészelte át az elmúlt évszázadot, pedig 1959-ben minden katonai tevékenység megszűnt a környéken. Az ágyúk bunkerei még megvannak, a megfigyelőposztok és a tűzvezető tornyok már eltűntek, de például a keresőfények kiszolgálóépülete annak ellenére is egészben maradt, hogy szép lassan befedi egy homokdűne. (Fotó: Marc Wilson)

Brean Down II, Somerset, England A délnyugat-angliai erődítmény helyén már a római időkben is állt helyőrség, aztán 1871 és 1901 között ágyúkkal megerősített üteg vigyázta a környék vízeit. Érdekesség, hogy a bázis nem azért zárt be, mert nem volt dolga, hanem mert (a pletykák szerint) egy büntetésből őrségbe beosztott katona szándékosan felrobbantotta az egyik lövegtornyot. 1907 és 1936 között kávézó üzemelt a helyreállított bázison, aztán a második világháborúban ismét a fegyvereké volt a főszerep. Két darab, korábban hajóágyúként szolgált, 15 centiméteres löveget helyeztek el itt, de különböző kísérleti fegyvereket is kipróbáltak, például a gátak elpusztítására tervezett ugráló bombákat. (Fotó: Marc Wilson)

Lossiemouth II, Moray, Skócia. Invázió idején jó jöhettek volna ezek a tankakadályok, de 1940-41-es építésük óta egyszer sem látták hasznukat a helybeliek. A szárazföld belsejében felépített katonai objektumok jóval nehezebben tűnnek el, mint tengerparti társaik. A fényképész beszámolója szerint több olyan bunkermaradványt is lefényképezett, ami azóta már teljesen eltűnt, de ezek többségét általában a tenger mossa szét annyira, hogy az emberek már csak a balesetveszélyes maradékokat hordják el. (Fotó: Marc Wilson)

Sinah Common, Hayling Island, Anglia A ma már népszerű piknikezőhely a második világháborúban fontos szerepet töltött be a Porthsmouths közeli védőrendszerben. Bár légvédelmi állásokat is telepítettek a közelbe, a bunkerrendszer fő feladata az volt, hogy elhitesse a német bombázókkal, hogy ezt a környéket érdemes lebombázni ahelyett, hogy tovább repülnének. A trükk az volt, hogy a katonák hatalmas tüzeket gyújtottak, amitől úgy tűnt, hogy valami fontos van odalent, amit már korábban is számos bombatalálat ért. Azt, hogy mennyire nem volt veszélytelen ez az amúgy rendkívül sikeres trükk, jól jelzi az az emléktábla, ami hat légvédelmi tüzérnek állít emléket, akik egy különösen heves bombázás során estek el 1941 áprilisában. (Fotó: Marc Wilson)

Studland Bay I, Dorset, Anglia A képen a 25-ös típusú kiserőd, avagy pillbox egy egész épen megmaradt példánya látszik. Az erőd a Studland-öbölben van, ott, ahol a szövetséges erők a D-napot gyakorolták. Itt derült ki, hogy azok a kétéltű tankok, amik nyugodt tengeren simán leúsztak akár nagyobb távolságot is, nagyobb hullámzás idején pont úgy süllyednek a tengerfenékre, ahogy azt egy harminctonnás tanktól elvárná az ember. Egyes történészek szerint ez a tapasztalat konkrétan megmentette a partraszállást, az eredeti tervekkel ellentétben a tankokat ugyanis a parthoz jóval közelebb eresztették vízre, így egy részük partot is ért, és segített a német erődítmények leküzdésében. (Fotó: Marc Wilson)

Bredene II, Oostende, Belgium A bredenei bunkert a németek építették a második világháborúban, a partraszálláskor nem kapott szerepet (mivel túl messze van a normandiai partoktól), később pedig pont a frontvonal közeledése miatt szerelték le az itt felállított, négy darab, egyenként 280 milliméteres ágyút. A 360 fokban tűzképes bunkerhez több kiszolgálóépület, tűzvezetési pont és lőszerraktár tartozott, ráadásul közvetlen vasúti összeköttetésben állt az ostendi vasútállomással. A belga hadsereg a háború után kiképzési célokra használta a bunkert, végül 1998-ban teljesen elhagyták a betonkolosszust, amit ma már bárki szabadon meglátogathat. (Fotó: Marc Wilson)

Cramond Island, Firth of Forth, Skócia Az idegenek által épített monolitsornak tűnő védmű valójában egy tengeralattjárók ellen épített akadály, ami eredetileg nemcsak tüskékből állt, de hatalmas betonlapok is voltak a foghíjak között. (Fotó: Marc Wilson)

Wissant II, Nord-Pas-De-Calais, Franciaország Az Atlanti fal franciaországi szakaszának leglátványosabb része még ma is várja a látogatókat, mármint azok a bunkerek, amiket nem mosott szét az óceán, nem rogytak meg az alóluk kimosott homok miatt, és amiket nem bontattak el a hatóságok a közvetlen életveszély miatt. (Fotó: Marc Wilson)

Studland Bay II, Dorset, Anglia A megfigyelőállás a domb tetején az a bunker, amiből VI. György angol király, Sir Bernard Montgomery, a brit csapatok főparancsnoka és Dwight D. Eisenhower tábornok, későbbi amerikai elnök, ekkoriban még a nyugat-európai hadseregcsoport főparancsnoka 1944. április 18-án végignézte a partraszállás főpróbáját. A 27 méter hosszú, egyméteres falvastagságú bunkert kanadai utászok építették 1943-ban, és a Fort Henry nevet adták neki, kanadai bázisuk emlékére. (Fotó: Marc Wilson)

Sainte-Marguerite-sur-mer, Normandia, Franciaország A német erődítmény eredetileg természetesen nem itt állt, hanem a kép jobb szélén látható sziklafal tetején, onnan zuhant le a partra. A jó húszméteres betonkolosszus azóta a homokba ékelődve áll, az interneten sok olyan kép van, ahol épp emberek másznak bele, tehát valószínűleg elég stabil, és az amúgy a veszélyes romokat mindig eltakarító francia hatóságok sem bántották. (Fotó: Marc Wilson)

Newburgh I, Aberdeenshire, Skócia A skót parti védművek egyike, amit szép lassan elmos az árapály. A környéken még néhány évvel ezelőtt is találtak vízi aknát vagy épp a második világháborúból a környéken maradt szögesdrótot. (Fotó: Marc Wilson)

Torcross, Devon, Anglia A Torcross-bunker elsősorban a Tigris hadművelet miatt híresült el. Itt támadta meg kilenc német torpedónaszád azt az amerikai hajórajt, ami épp a partraszállási gyakorlatokban vett részt. A környék partszakasza ugyanis szinte teljesen ugyanolyan volt, mint az, ami a katonákat a túlparton, Normandiában várta. Két tankszállító hajó süllyedt el, 749 ember veszett oda, a gyakorlat teljes ideje alatt összesen ezernél is többen haltak meg. (Fotó: Marc Wilson)

A sorozatból az év végén könyv jelenik meg.

Ehhez a cikkhez ajánljuk

Bookline

Csatári Bence
Kóbor

8100 Ft

Alekszej Navalnij
Hazafi

6300 Ft