Húsz évvel ezelőtt ezekben a napokban kezdődött el a holokauszt utáni legnagyobb népirtás. 1994 áprilisától Ruandában a többséget alkotó hutuk szélsőségesei 800 ezer embert gyilkoltak le három hónap alatt. A módszeres, előre eltervezett mészárlást a nemzetközi közösség tétlenül nézte végig, a figyelmeztető jelzések ellenére nem avatkoztak be, nem keltek az áldozatok védelmére. A képen egy tuszi férfi mutatja sebhelyes arcát és vágásokkal éktelenített fejét, miután ’94 júniusában egymillió társával együtt hazatért az ugandai menekülttáborokból. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A hónapokon át nem szűnő vérengzést elhúzódó polgárháború előzte meg az afrikai ország két legnagyobb etnikai csoportja között. A számszerűleg kisebbségben lévő tuszik vagyonosobbnak számítottak és közülük kerültek ki elsősorban a gyarmati tisztviselők is a hajdani belga uralom alatt. A kilencvenes években azonban már hutu politikai erők kormányoztak, akik idővel nem csak fegyveres ellenzéküket, hanem az összes tuszit ellenségüknek tekintették. Agitátoraik eleinte a tuszi elnyomás elleni jogos lázadásról beszéltek, de nem is annyira titokban már a kisebbségi csoport teljes kiirtására készültek. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A hutu nemzetiségű Juvenal Habyarimana halála után kiadták a parancsot a tuszik teljes elpusztítására. Megindultak az utcai gyilkosságok, miközben szervezett bandák rontottak be a tuszik és az ellenzékinek számító mérsékelt hutuk házaiba, ahol válogatás nélkül ölték meg az otthon talált férfiakat, nőket és gyerekeket. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A vérengzés egyik helyszínén 800 áldozat holtteste maradt a vidéki katolikus misszió területén Rukarában. Sokan templomokban és más egyházi épületekben kerestek menedéket. Bár eleinte azt ígérték, tiszteletben tartják a templomok szentségét, sokan mégis itt lelték halálukat. A támadók általában egyszerűen fölgyújtották az épületeket, a menekülőket pedig agyonlőtték, vagy lekaszabolták. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

Az országban 2500 ENSZ békefenntartó tartózkodott a tömeggyilkosságok kitörésekor, de a csapatok megerősítése és nemzetközi politikai döntés nélkül nem volt esélyük a vérengzés megállítására, közvetlen közelről nézték végig az egész népirtást. Rögtön a konfliktus első napján tíz belga békefenntartó vesztette életét, ők a miniszterelnököt védték volna, de a milíciák lefegyverezték majd kivégezték őket a politikussal együtt. A konfliktus eszkalálódása ellenére az ENSZ és a Biztonsági Tanács meghatározó államai nem újabb csapatok bevetéséről, hanem a meglévők zömének kivonásáról döntöttek. A nem sokkal korábbi szomáliai kudarc (amerikai katonákat öltek meg a helyi fegyveresek) után nem akartak még egy kockázatos katonai akcióba belemenni egy olyan országban, amiről a közvélemény nagy része azt sem tudja, merre keresse a világtérképen, így magára hagyták a helyieket. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A vérengzés óriási menekültáradatot indított el. Előbb a tuszik próbáltak külföldre vagy legalább olyan vidékre jutni, ahol van esélyük átvészelni a mindenhol eluralkodó brutalitást, majd amikor az ellenzéki lázadók csapatai nyomultak előre a főváros irányába, a bosszútól tartó hutuk százezrei igyekeztek a tanzániai határ felé. Volt, hogy egy-két nap alatt milliónyi ember indult útnak ilyen-olyan hírekre hagyatkozva, mások a nehezen megközelíthető mocsaras területeken próbáltak elbújni a gyilkosok elől, sokan napokig is csak fejüket merték kidugni a vízből. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A menekülttáborok megfelelő célpontot nyújtottak az üldözőknek is. A teljesen fanatizált csapatok mindenkivel végezni akartak. A kongói határ közelében lévő Nyarishishi tábor tuszi lakóit a hutu táborparancsnok három nappal azelőtt, hogy a több hónapos várakozás után végül bevonuló francia csapatok megérkeztek volna, megpróbálta kivégezni. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A mészárlások résztvevői rengeteg gyilkosságot machetével követtek el. Az erőszak mértékét elképzelni is nehéz, mindenesetre a házilagos fegyverekkel is százezer embert öltek meg minden héten. Sokaknak egyszerűen levágták a végtagjait, amitől a legtöbben kivéreztek. Bár a két népcsoport között korábban gyakori volt a vegyes házasság és arcról sem mindig könnyű különbséget tenni közöttük, a személyi okmányokban a gyarmati adminisztráció óta feltüntették az illető bejegyzett etnikai csoportját, így a gyilkosoknak nem volt nehéz dolga: egyszerűen lekaszabolták azokat, akik az utcai igazoltatások során nem tudták bizonyítani megfelelő származásúkat. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A fővárosban és néhány más, az erőszak által különösen sújtott térségben 1994 tavaszán tömegével hevertek a holtak az utcákon, de hasonló volt a kép a templomokban és a templomok előtt, a szállodákban és a stadionokban, ahova a biztonság reményében menekültek be az emberek. Otthon senki nem volt biztonságban, a lakóházakban teljes nagycsaládokat irtottak ki a csapatok, nem győzték ásni az újabb és újabb tömegsírokat. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

Koponya az áldozatok ruhái között a kivégzéseknek helyt adó egyik templom padlóján. A fanatizált emberekből, nagyrészt fiatalokból verbuvált kivégzőosztagok módszeresen, napi munkabeosztás szerint keresték a még életben lévő tuszikat, de folyamatosan kapták a tippeket a gyilkosokat instruáló rádióállomásoktól is. Az Interahamwe néven elhíresült milíciák tagjait a tuszik ördögi természetéről, csótányságáról, idegen származásáról beszélő folyamatos propaganda tette tömeggyilkossá – többségük korábban nem ölt embert, sokuknak voltak tuszi szomszédai, barátai, rokonai is. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A népirtás közben párhuzamosan zajlott a csapatok által vívott polgárháború is. A hutu rezsimmel szembenálló tuszi ellenzék katonai alakulata, a Ruandai Hazafias Front idővel döntő fölényre tett szert és Ugandából indulva elfoglalta a ruandai fővárost, Kigalit is. Sikerével vezetőjük, Paul Kagame vetett végett a genocídiumnak. Azóta is Kagame az elmúlt két évtizedben látványos fejlődést elérő ország elnöke, a fegyveres csapatokat leszerelték, a többek között komoly idegenforgalmi beruházásokba fogó Ruandában megforduló turistát ma nem sok minden emlékezteti a húsz évvel ezelőtt történtekre. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A menekültek hazatérése után Kagame nagyjából konszolidálta a helyi viszonyokat, a gazdaság a 2000-es években évi 8 százalékkal növekedett, a korábban afrikai mértékkel is szegénynek számító Ruanda ma már egyértelműen felfelé lóg ki a környező országok közül. Presztízsberuházásokkal és jelentős külföldi tőkeáramlással komolyabb ásványkincsek nélkül is előreléptek, néhány éven belül pedig már tömegek számára elérhető középosztályi életnívót vizionálnak. A népirtás túlélői ma látszólag ismét békés szomszédokként élnek rokonaik gyilkosaival és azok leszármazottaival. A mostani rezsim egyik fő célja, hogy soha többé ne fordulhasson elő a húsz évvel ezelőttihez hasonló vérengzés. Hutu és tuszi közösségek helyett ma az oktatástól a televíziókig egy közös, ruandai identitást hirdetnek, mely egyesítené a nem túl rég még egymásnak ugrasztott csoportokat. (Fotó: Pierre Verdy / AFP)

A viszonylagos megbékélést főként a vérengzéseket lezáró igazságszolgáltatástól várják. A gyilkosságok száma azonban meghaladta azt a mértéket, amit a helyi bíróságok kezelni tudtak volna, miközben az ezredfordulóra teljesen megteltek a börtönök az ítéletre váró elkövetőkkel. A megoldást egy hagyományos, törzsi gyökerű jogintézmény, a „gacaca” visszahozásától várták. Ennek a közösségi ítélkezési formának a fő célja most a bűnösök vallomásra bírása és az áldozatok megbocsátása volt. A feltáró vallomások révén ma már a gyilkosságok zöméről pontos ismeretek vannak, a tömegsírok, de az elkövetők és megbízóik személye is nagy részben beazonosítható. A jellemzően emigrációban élő valódi felbujtók ugyan továbbra is tagadják, hogy bármiféle népirtás történt volna, a vallomásokkal ezek a hangokat meggyőzően lehet cáfolni. A túlélők tömegesen fogadják el a bocsánatkéréseket, erre a helyi keresztény egyházak is erősen biztatják őket. (Fotó: Scott Peterson / Europress / Getty)

A felszínen most békében élnek egymással hutuk és tuszik, de sok a soha nem gyógyuló seb. Aki hetekig menekült rettegésben, akinek családját szomszédai vagy régi iskolatársai ölték meg, aki gyerekeit vagy kisgyerekként szüleit veszítette el, nem mind hisz a bocsánatkérő szavak őszinteségében. Sokan tartanak attól is, mi lesz 2017 után, amikor az alkotmány szerint a jelenlegi, nemzeti kiegyezést szívügyeként kezelő államfő már nem indulhat újabb elnöki mandátumért. Bár hivatalosan már senki nem kérdezi, melyik népcsoportba tartozik valaki, házasságok azért manapság is ritkán köttetnek hutuk és tuszik között. És miközben a ruandai felelősök közül sokan bűnhődtek enyhébben vagy súlyosabban, a nemzetközi felelősség továbbra sem tisztázott. Ma már tudható, hogy a nyugati hatalmak vezetői annak ellenére sem reagáltak időben a népirtásra, hogy éppen elég információval rendelkeztek az események eszkalálódásáról. Mint akkor, most is sokaknak csábító azzal elintézni a hasonló konfliktusokat, hogy azokat egyszerűen a szokásos törzsi villongások okozzák, amik létén Európából legfeljebb sajnálkozni lehet. Nem így van: a tömeggyilkosságok felülről vezérelt, politikailag irányított mészárlások voltak, amiben minimum közvetve a volt gyarmati hatalmaknak és a nemzetközi közösségnek is súlyos felelőssége van. (Fotó: Chip Somodevilla / Europress / Getty)