A papa mondta, hogy ilyen legyen

Amíg mi magyarok együtt élünk ezekkel a kockaházakkal, és többnyire utáljuk őket, addig egy német szem ebben meglát valami érdekeset, és rajongásig beleszeret. Katharina Roters a Hungarian Cubes című könyv szerzője többször is hangsúlyozta: őt nem a házak formája, hanem a homlokzat díszítése fogta meg. Mivel Németországban nőtt fel, döbbenten tapasztalta Magyarországra költözése után, hogy ez a vidék tele van gazdagon díszített, színes kockaházakkal. Először csak érdekességként fotózott, majd három évre Pécsre költözött, ahol bejárta a környéket, és utána már nem volt megállás. Egy német ösztöndíj keretében három hónapot utazgatott Magyarországon és több mint ezer képet készített, amiből 120 került be a könyvbe. (Fotó: Katharina Roters)

A könyv első ránézésre hihetetlenül lenyűgöző, és nagyon jó a szerkesztési elv, miszerint az egészen egyszerű díszítésektől haladunk az egyre bonyolultabbak felé. Második ránézésre azonban az embert kirázza a hideg. Végtelenül nyomasztónak és szomorúnak tűnik az egész, persze nyilván csak nekünk, magyaroknak, hiszen sokunk ezekben nőtt fel. A képek üresek, és ennek megvan a magyarázata: a szerző minden, számára zavaró dolgot eltüntetett digitális utómunkával. Nincsenek a fotókon vezetékek, antennák, de még egy belógó ág sem, emberek meg aztán véletlenül sem, ettől lesz az egész képi világ végtelenül steril. Katharina Roters számára az ornamentika volt a lényeg, az meg úgy látszik jól, ha minden zavaró dolgot kiiktatunk. (Fotó: Katharina Roters)

Amivel azonban a szerző nem számolhatott, hogy egy magyar szemlélőben rengeteg emléket hoznak fel ezek a képek, amelyeket egy ilyen steril, élettelen világ csak még lehangolóbbá tesz. Persze ez az, amitől ez a projekt ennyire különleges, hiszen amíg mi, magyarok ezeket a kockaházakat teljesen egyformának, uniformizáltnak tarjuk, addig egy német szemnek a színek és a díszítmények szúrnak szemet. Amik egyébként szépen lassan eltűnnek később: Roters tíz év alatt azt tapasztalta, hogy ezeknek a díszítéseknek nyoma vész, a tulajdonos átfesti őket, hiszen nem tartják már modernek, korszerűnek. Fotózott is olyan épületeket, melyek pár év eltéréssel teljesen megváltoztak. (Fotó: Katharina Roters)

Roters képeivel egyébként a velencei magyar pavilon kiállítására is pályázott, hiszen úgy gondolja, nincs nagyobb hungarikum ezeknél a házaknál és díszítéseknél. Jelentkezését természetesen nem fogadták el, pedig egyre többen vetik fel, hogy a kockaház szerves mértékben része a „népi” építészetnek, és pár éven belül valószínűleg a szentendrei skanzenbe is kerül egy ilyen épület. (Fotó: Katharina Roters)

A kockaházaknak először még csak a homlokzatuk volt „kocka”, ezek még nyeregtetős házak voltak, sokszor tornáccal, így kötődtek valamelyest a hagyományos paraszti építkezéshez és lakóformához. Nem véletlenül laktak ugyanis hosszú házakban a parasztok, hiszen ez bármikor bővíthető volt. Ilyen szempontból a kockaház teljes zsákutca. A még tradicionális életet folytatók nem tudtak mit kezdeni vele, belakni sem tudták, ugyanúgy egy szobát használtak benne csak, mint a régi paraszti házakban, a többi, utcafrontra néző szoba – úgynevezett tisztaszobaként – üresen állt. Már ha egyáltalán beköltöztek, gyakori volt ugyanis, hogy továbbra is kint laktak a kockaház mellé felhúzott nyári konyhában vagy a meghagyott régi házban. (Fotó: Katharina Roters)

A hagyományos sátortetős kockaház, ismertebb nevén a Kádár-kocka a hetvenes években kezdett elterjedni, ekkor már minden új házat így építettek. Ez már egyféle státuszszimbólumnak számított, nemcsak a formájával, de azzal is, hogy az ilyen házakban – ellentétben a nyeregtetős elődjével – már mindig volt fürdőszoba és vécé. És ez a házforma végérvényesen igazodott a megváltozott társadalmi szerkezethez, azaz a nukleáris családokhoz. Más volt az épület elhelyezkedése is, hiszen míg a parasztház tradicionálisan az úttól beljebb épült, a kockaházak már mind az út mentén, közvetlen a kerítés mögött trónoltak. Ha elég nagy volt a telek, meghagyták a régi vályogházat is, és felhúzták elé a kockát. (Fotó: Katharina Roters)

A közhiedelemmel ellentétben viszont nem kizárólag a szocialista kormányzat kényszerítette uniformizált kockákba a polgárait; sőt, a hatvanas években még voltak olyan próbálkozások (például pályázatok kiírásával), hogy eltérítsék a lakosokat a kockaháztól. Addigra azonban már annyira elterjedtté vált ez a forma – ráadásul építése költséghatékony volt, megtervezése pedig pofonegyszerű –, hogy végérvényesen maradt. Húsz év alatt majdnem félmillió kockaház épült az országban. (Fotó: Katharina Roters)

A díszítésekben sokak szerint a paraszti faragások élnek tovább, Katharina Roters azonban ennél jóval merészebb következtetésre jut. Szerinte szerepe lehetett a házak díszítésében akár Vasarelynek is, akit 1969-ben hívott haza a kormány. Ő jött is, és egycsapásra rendkívül népszerűvé vált. Roters szerint nem véletlen, hogy Pécs környékén, Baranya megyében látható a legtöbb és legelvadultabb geometriai díszítés a házakon. Persze ez az összefüggés akár meg is fordítható: lehet, hogy éppen Vasarely merített a tradicionális népi ábrázolásokból. Tény, hogy a geometrikus ábrázolás és az úgynevezett álperspektíva hihetetlenül divatos lett az újonnan felhúzott kockaházakon. (Fotó: Katharina Roters)

Születtek azonban ennél jóval vadabb díszítések is, tükrökkel, csillagokkal, szarvasokkal, sőt, a montreali olimpia évében olyan is volt, aki az olimpiai lángot festette a házára. A szerző férje és kutatótársa, Szolnoki József egyébként nagyon sok háztulajdonossal készített interjút, és próbálta kideríteni, miért pont az adott mintát festették a házra, de legtöbben nem tudtak válaszolni. Az olimpiai ház lakói például úgy emlékeznek, hogy a kőműves ötlete volt, nekik meg tetszett, mert akkor majd mindenki megismeri a házukat. A legjobban azonban valószínűleg az az interjúalany mondta el a lényeget, aki szerint az egész úgy történt, hogy a férje leült a konyhában a vonalzóval és rajzolgatott, aztán egyszer csak azt mondta, hogy kész. „Szóval a papa mondta, hogy ilyen legyen.” (Fotó: Katharina Roters)

Míg nekünk a kockaház egy letűnt kor kellemetlen emléke, sokszor taszító és szégyellnivaló, addig Katharina Roters bevallotta, hogy szinte beleszeretett ezekbe az épületekbe. Érdekes, hogy a könyvben például több olyan falu van, ahol személyesen ismerős vagyok, de még soha nem tűnt fel egyik ház sem. Nagyszüleim kockaházának mintáit álmomban is le tudnám festeni, de szépnek sohasem találtam. Magam is csodálkozom utólag, hogy gyerekként én is megkérdeztem a nagymamámat: miért lett ilyen ez a ház? Válaszként pontosan ugyanazt kaptam: a papa mondta, hogy ilyen legyen. (Fotó: Katharina Roters) (Fotó: Katharina Roters: Hungarian Cubes, Park Books)