Hitler kedvenc színes fotói

A jövő a színes fotográfiáé

– mondta Hitler, amikor először meglátta Hugo Jaeger fotóit, és eldöntötte, hogy pártjának ilyen képekre van szüksége a propagandához.

„Nem gyakran adunk ilyen nagy teret olyan fotóknak, amiket ennyire kicsire tartunk” – Ezt pedig már a Life magazin írta 1970-ben Jaeger munkáiról, amikor először megjelentek a lapban.

Jaeger fotózta Hitler legfontosabb beszédeit, a Führer hivatalos útjait, családi pillanatait és a náci párt legnagyobb rendezvényeit. Sok tehetséges fotós (például Alfred Eisenstaedt vagy Helmut Newton) még a második világháború kitörése előtt elmenekült Németországból, Jaeger viszont velük ellentétben azonosulni tudott a diktatúra elképzeléseivel, és a náci párt első számú fotósa lett 1936-tól 1945-ig.

Hitler már a hatalomra kerülése előtt felismerte a szimbólumok és a vizuális jelek erejét. A náci propaganda jelképrendszere egyszerre volt könnyen befogadható, végtelenül egyszerű, de ugyanakkor tekintélyt parancsoló. A nagy felületen használt vörös szín jelmondatok nélkül is fenyegető, a harsány megjelenés ösztönösen ráirányítja a figyelmet a központi elemre, a fekete-fehér színek kontrasztjával kiemelt horogkereszt ősi jelképére. A birodalmi Németország fekete-fehér-vörös zászlója alapján felépített megjelenés nemcsak azért lett népszerű, mert a németek nemzeti öntudatára hatott, hanem azért is, mert jól használta ki azokat az asszociációkat, amiket a színek és a formák tudat alatt generálnak.

A német propaganda elképesztően következetesen használta ezt a jelképrendszert, így már érthető, miért volt fontos Hitlernek, hogy a párt eseményeiről készült képek színesben is eljussanak az emberekhez, ne csak fekete-fehérben.

Jaeger fotóinak az volt az egyetlen céljuk, hogy a náci jelképeket a lehető legnagyobb erővel ábrázolják, és kitörölhetetlen emléket állítsanak a harmadik birodalomnak. A sors viszont úgy akarta, hogy a német felsőbbrendűséget hirdető képeket végül az ellenség őrizze meg az utókornak.

1945 tavaszán a szövetséges csapatok már benyomultak Németországba, Jaeger pedig felismerte a vesztes helyzetet, és egy München melletti faluban bujkált. Tisztában volt fotóinak jelentőségével, archívumának legfontosabb darabjait ezért végig magánál őrizte. Nála voltak a fotói akkor is, amikor egy nap amerikai katonák járták végig a falut fegyverek és katonák után kutatva. Jaeger a negatívjait egy táskába rejtette, mert tudta, hogy ha megtalálják őket, és felfedezik kapcsolatát a náci párttal, nem kerülheti el a felelősségre vonást.

A táska tetejére egy társasjátékot és egy üveg brandyt is rakott, hogy személyes holminak álcázza a csomagját. Amikor a katonák elvették tőle a táskát, csak az italig és a játékig jutottak a keresésben, és leültek koccintani egyet vele, majd távoztak. Jaeger ezután felismerte, hogy amíg a képek nála vannak, sosem lesz biztonságban, és inkább elásta a 2000 fotóból álló kollekciót a falu körül.

Éveken át pihentek a föld alatt a képek, Jaeger néha elővette és újracsomagolta őket, hogy ne menjenek tönkre, majd 1950-ben egy svájci fiókban helyezte biztonságba a negatívokat. A Life-ot csak jóval a háború után, 1965-ben kereste fel, hogy eladja fotóit, a magazin pedig meg is vette mind a kétezer képet. Közlésükkel viszont még hét évet vártak: Jaeger fotóit először csak 1970-ben mutatták be a lapban.

Az első megjelentetett anyag a Hitler ötvenedik születésnapját dokumentáló képsorozat volt, amivel még majd' két évtizeddel a háború után is sokkolni tudták a közvéleményt.