Ápol és eltakar

Louis Mallo képei New York belvárosában készülnek, de fotózhatna bárhol a világban, ahol építkeznek vagy házak vannak egymás mellett. Nem a helyszín a fontos, hanem az, ahogy az egymást körülvevő tárgyak, az utca részletei egymáshoz viszonyulnak. Ha ez már itt túlgondolt művészkedésnek hangzik, képzeljék el, hogyan próbálta elmagyarázni egy erőmű biztonsági őrének, hogy nem azért áll 45 perce az üzem kerítése előtt, mert terrortámadást készít elő, hanem egyszerűen csak jó képet akar csinálni a rácsokról, amihez idő kell.

Ha találok valami érdekeset, bármi legyen is az, de nem tudom szépen összerakni a képre, az nekem hatalmas csalódás.

 

A kubai származású fotós formák iránti szeretete a rajzolásból indult. Grafikát tanult, aztán tipográfiát, amikor beleszeretett a fotózásba. Az viszont nem tetszett neki, hogy a fotózás, ahogy az iskolában tanítják, egyszeri és megismételhetetlen dolgokat akar egy képbe sűrítve elkapni, ezért inkább azok felé a formák felé fordult, amiket a fotókból általában kihagyni igyekszünk: a belógó oszlopokat, táblákat és a zavaró folytonossági hibákat. Azt mondja, a Henri Cartier-Bresson korai munkáit bemutató kiállításon érte utol a felismerés, hogy egyszerű grafikai elemekből is izgalmas képek állhatnak össze.

 

Mióta egyszer meglátott egy t-ö-k-é-l-e-t-e-s utcarészletet, de épp nem volt nála a kamerája, és haza kellett sietnie, hogy még naplemente előtt le tudja fotózni, mindig magánál hordja a nagyformátumú gépét, és azzal járja utcákat – bármikor és bárhonnan elkésik egy jó képért.

 

Ezek az elsőre hétköznapinak tűnő fotók hosszú percek alatt készülnek, de legalább ennyi ideig lehet őket némán is bámulni, ha minden rétegüket külön-külön próbáljuk alaposan megfigyelni. Oda-vissza ugrál a szem a színek és a formák kusza összevisszaságán, mire rájövünk: