Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Pont 75 éve annak, hogy Winston Churchill elrendelte a Franciaországban harcoló brit alakulatok hazamenekítését. 45 ezernél több túlélőre senki nem számított, de az óriási nemzeti összefogásnak köszönhetően 338 ezer katona evickélt haza bombazápor közepette, fogai között a part homokjával. A britek egészen Dunkerque-ig vonakodva álltak hozzá a háborúhoz, de ez a győzelemmel felérő vereség eltökéltté tette őket: nem kötnek békét Hitlerrel.
Az 1940-es franciaországi hadjáratot a szövetségesek már azelőtt elvesztették, hogy találkoztak volna az első német ékekkel. A terv az volt, hogy a francia és brit erők a semlegességéhez a német támadás napjáig mereven ragaszkodó Belgiumba nyomulva vesznek fel védekező állást. A németek azonban nem arra jöttek. Az I. világháborúra méretezett terv korrekciójához azonban egész egyszerűen túl lomha volt a szövetséges hadsereg, kevés volt az olyan szállítójármű, mint ez a Bren Carrier, melyről a brit katonák figyelik a belga menekültek áradatát.
Lord Gort, a Brit Expedíciós Haderő parancsnoka nagyon határozottan mutat rá valamire; talán arra, hogy a szövetséges haderőt simán átkarolták az Ardennek hegyi útjain keresztül előretörő német páncéloshadtestek. Ahogy a francia hadvezetés látta, hogy csődöt mond a legjobb csapataikat mozgósító A terv, hirtelen rájöttek, hogy voltaképpen nincs is B tervük a németek megállítására. Május 16-án, kerek hat nappal a „Fall Gelb” megindulása után a frissen hivatalába lépő Churchill megrökönyödve vette észre, hogy Párizsban már aktákat égetnek a minisztériumok udvarán.
A szövetségesek legjobb erői a La Manche csatorna partjaihoz szorultak, Boulogne és Calais eleste után pedig egyetlen esélyük maradt: eliszkolni a kezükön lévő utolsó jelentős kikötőn, Dunkerque-en át. A kiürítést a britek titokban már május 22-én elkezdték megszervezni, de megkezdésére Churchill pontosan 75 éve, 1940. május 26-án adta ki a parancsot. Az evakuáció sikerét azonban egy másik hadparancs garantálta, és ezt Hitler adta ki Gerd von Rundstedt tábornaggyal egyetértésben május 24-én. A hadparancs két napra megállította a német páncélosok előrenyomulását, lélegzetvételnyi időhöz juttatva a kikötő körül éppen védvonalba rendeződő brit gyalogságot. A páncélos-stop a hadtörténelem egyik legvitatottabb kérdése: a német vezetőket óvatosságra inthette a mocsaras-vizenyős terep, aggódhattak a két hete folyamatos offenzívában lévő harckocsizók kimerültsége miatt, lehet, hogy tartalékolni akartak a francia hadsereg elleni végső csapásra. Sőt, van olyan – a hadtörténelemben periférikusnak számító – elmélet is, mely szerint Hitler egy engedékeny gesztussal akarta békére ösztökélni Nagy-Britanniát. Göring, a Luftwaffe főnöke mindenesetre azt ígérte Hitlernek, hogy bombázói egyedül is végeznek a hídfőbe szorult sereggel. Nem végeztek.
Az evakuációs feladatot eredetileg a Királyi Haditengerészet gyors rombolóinak szánták, de itt Calais-val ellentétben nem egy dandárt, hanem egy egész hadsereget kellett kimenteni. A 39 bevetett torpedóromboló derekasan helyt állt, de a flottillát igencsak megtépázta a Dinamó hadműveletre keresztelt akció: hat hajó süllyedt el, és 19 sérült meg.
Az akár több napig is a parton lapuló bakák számára igazi pokol volt a várakozás: a robbanások, a homokfelhők, a német zuhanóbombázók sivítása (amit a Jerikó-trombitának nevezett futómű-kialakítás eredményezett) őrjítő lehetett. Sokan úgy vezették le a feszültséget, hogy puskával próbálták elkapni a Stukákat.
Leharcolt, alakulatuktól elkószált – figyeljék csak meg a legelső katona francia mintájú rohamsisakját! – katonák várnak a sorukra. Nekik legalább nem kellett levánszorogniuk a fövenyre, hanem Dunkerque két hosszú hullámtörőjéről hajózhattak be. A hullámtörők ideiglenes mólóként való alkalmazása nagyon meggyorsította a kimenekítést: 200 ezer ember innen lépett a fedélzetre.
Az első torpedórombolók és aknaszedők még a dokkokhoz futhattak be, de a Luftwaffe bombázói hamar tönkretették a kikötőt.
Holtfáradt brit bakák vonszolják át magukat a téglaporrá lőtt városon. Az ágyúzásokban mintegy 1000 polgári lakos halt meg, ez akkoriban óriási megrökönyödést keltett. Utána jött Coventry, Leningrád, Varsó és Berlin, és a dunkerque-i halottak lábjegyzetté váltak.
Nyár eleji hajnal a La Manche csatornánál
A Királyi Légierő repülőinek kulcsszerepük volt az evakuáció sikerében. A Dinamó hadművelet kilenc napja alatt a szövetségesek összesen 240 német gépet lőttek le, közben 177 repülőt vesztettek, de az arányoknál fontosabb volt az, hogy 338 226 embert sikerült elmenekíteni a partról. A Lockheed Hudson géppuskatornyában kuporgó fiatalember egyébként Walter 'Spike' Caulfield, akit azért tüntettek ki, mert május 31-én sikeresen vonta magára a Dunkerque fölött cirkáló német vadászgépek figyelmét. Ez a tett – figyelembe véve a Messerschmitt Me 109-es vadászok és a Hudson járőrgépek közti különbséget – tényleg hősies.
A mentőhajók rettenetes veszteségeket szenvedtek: ha sikerült kimanőverezniük a tengeralattjárók torpedóit és a zuhanóbombázók bombáit, még mindig ott voltak az aknamezők: ezen a drámai felvételen a francia Bourrasque romboló látható, mely május 30-án 1200 katonával a fedélzetén futott aknára a belga partok előtt. A féloldalra dőlt hajóval nem sokkal a felvétel készítése után egy szárazföldi telepítésű német üteg végzett.
„Viszlát, Dunkerque!” – int az egyik katona a part felé. Biztos nem gondolta, hogy csaknem napra pontosan négy év kellett ahhoz, hogy újra egy brit hadsereg lépjen francia földre. Márpedig pontosan ez történt, de 1944-ben a D-nap a német várakozásokkal ellentétben nem Calais-Dunkerque térségében, hanem Normandiában ment végbe.
Ehhez a jelenethez képzelje hozzá a környéken lángoló hajókat, az olajban ázó létrafokokat, a kimerültséget, éhséget és a sérüléseket!
A dokkok kieséével a katonák kénytelenek voltak fövenyre, egészen a a nyílt vízig legyalogolni, és mellig érő vízben várakozni a rombolókról küldött csónakokra. A brit kormány azonban előre készült a bonyodalmakra, és május 27-re gyorsan összegyűjtött 700 kis merülésű hajót – jachtokat, kompokat, sőt, folyami gőzösöket is –, melyek képesek voltak közvetlenül a partnál kikötni. A flottilla legkisebb tagja, a Tamzine halászhajó mindössze 4 és fél méter hosszú volt, és fából készült.
Nem, ők nem a dűnéket ellepő halottak, hanem élők, akik nem akarnak meghalni. Ezért egy gránátbecsapódás (látják a fehér füstöt?) elől igyekeznek magukat minél mélyebbre fúrni a homokba. Június elejére a védelmi gyűrű szűkülésével a német nehéztüzérség is lőtávolba került, ezért a katonáknak már nem csak a bombák miatt kellett aggódniuk.
Hosszú az út a hajóig, süppedős a talaj, húz a zubbony és a rohamsisak. Százezer ember araszolt el a képen látható módon a németek elől.
A világháborúban először, de nem utoljára mutatkozott meg az, hogy egy demokratikus társadalom mennyivel gyorsabban és kreatívabban tud reagálni a vészhelyzetre: Nagy-Britanniából egészen unortodox flotta indult a sereg megmentésére. Ahogy az egyik meglepett és megilletődött katona visszaemlékezik: „Ez volt a legfurcsább, legleírhatatlanabb flottilla a történelemben. Apró, egy, legfeljebb két emberrel a fedélzeten. Minden rendű és rangú angollal lehetett találkozni: bankárok és fogorvosok, taxisofőrök és jachttulajdonosok, dokkmunkások és mérnökök, halászok és közszolgák.”
Német tisztek látogatják meg Louis Blériot emlékművét. A francia feltaláló ezekről a partokról indult 1909-ben, hogy elsőként repülje át a La Manche csatornát. Kicsivel több mint 30 évvel később pedig már komolyan felmerült a lehetőség – még ha nem is sikerült –, hogy pusztán repülőgépekkel meg lehet nyerni egy háborút.
A több mint 100 ezer kimentett francia katona rövid pihenőt követően visszakerült hazájába, a legtöbben így még pont csatasorba tudtak állni ahhoz, hogy a végső német offenzívában életüket veszítsék, megsérüljenek, vagy hadifogságba essenek. Azaz pont azt szenvedjék el, mely elől Dunkerque-nél még úgy tűnt, sikerült megmenekülniük.
Churchill megdöbbent azon, hogy a szigetországban győzelemként fogták fel a 338 ezer katona kimenekítését, és arra intette a hurráoptimista közvéleményt: „Evakuációval nem lehet háborút nyerni.” Ő tudta, hogy Nagy-Britannia még nem menekült meg a németektől, de azt is, hogy Hitler nem szánta még el magát az invázióra.
Az evakuáció sikere a hadvezetés minden előzetes várakozását meghaladta, de így is 40 ezer katona maradt a partokon. A Wehrmacht fogságába került brit katonákat 20 napos erőltetett menetben vezényelték német földre, és ott a tiszteket fogolytáborokba, a legénységet munkatáborokba küldték – sokan így a háború legvégéig tolhatták a német ipar szekerét.
A német haditengerészet szakértői – szintén már június 4. után – megtekintik az egyik megfeneklett hajón tátongó óriási bombaütötte rést.
A BEF az összes nehéz hadfelszerelését Dunkerque partjain hagyta, a katonák lényegében egy szál puskával érkeztek haza. Egészen elképesztő mennyiségű hadianyag maradt hátra: a németek 80 ezer kisebb-nagyobb járműre, csaknem félmillió tonna felszerelésre, 70 ezer tonna lőszerre és 147 ezer tonna üzemanyagra tették rá a kezüket. Nagy-Britannia a flottát és a vadászfedezetet leszámítva védtelenül állt volna egy gyorsan összerántott német invázió előtt, igaz, hogy egy invázió elhárításánál pont a flotta és a vadászvédelem a két legfontosabb tényező.
Így nézett ki a csata után a Digue de Mer haléttermekkel és hotelekkel teli parti sétánya.
Természetesen a 445 harckocsiból egyet sem tudtak hazavinni, de a németek sem szakítottak túl nagyot a zsákmánnyal: sem a nevetséges tűzerejű Vickers, sem a lomha Matilda harckocsik nem vették fel a versenyt a legújabb német modellekkel.
Dunkerque-i túlélők hálaadó misén vesznek részt a Westminster-katedrálisban. A brit haderő megmenekült, de ekkor még egyáltalán nem látszott az, hogyan is kecmereghet ki Nagy-Britannia győztesen a háborúból. Franciaország összeomlott, Olaszország a közel-keleti gyarmatokat fenyegette. Végül nem a Dunkerque-ben megmenekült katonák mentették meg Nagy-Britanniát (és vele együtt a világot) attól, hogy a nácik 1940-ben megnyerjék a háborút. De a brit társadalom az evakuáció sikere miatt rázta le magáról a bénultságot, és döntött úgy, hogy nem kíván részese lenni a nácik új világrendjének, hanem akár egyedül is folytatja a harcot.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon