14 ezer fotón az emberiség csúcsteljesítménye
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Amikor Kennedy elnök 1961 májusában, pár nappal az USA első űrhajósának visszaérkezése után bejelentette, hogy az ország hamarosan embert küld a Holdra, talán senki nem hitte, hogy alig egy évtized múlva ez nemcsak hogy simán teljesül majd, de az emberek annyira bele is unnak, hogy pár tervezett küldetést már pont az érdektelenség miatt kell majd elhalasztani. Pedig a Hold meghódítása az emberiség egyik legkomolyabb tudományos csúcsteljesítménye, hatásait a mai napig érezzük a mindennapokban is.
Hogy a NASA vajon miért pont idén szeptemberben döntött úgy, hogy felteszi azt a 14 ezer darabos, nagy felbontású képből álló gyűjteményt a netre, amelyben az összes Apollo-fotó szerepel, érdekes kérdés. A tudománytörténeti jelentőségű képsoroknak ma már sokkal inkább szentimentális jelentőségük van, mintsem űrkutatási fontosságuk. De ez az előbbi is kiváló nyomásgyakorlás lehet a Mars-missziót és úgy általában az űr meghódítását egyre kevésbé fontosnak tartó és folyamatos költségcsökkentésekkel nyirbáló kormányzattal szemben. Az űr ott van, csak fel kell fedezni, és ha ez ötven évvel ezelőtt már egyszer összejött, akkor ne mondja senki, hogy van bármi, amit lehetetlen elérni némi akarattal és persze rengeteg pénzzel.
Hogy a NASA vajon miért pont idén szeptemberben döntött úgy, hogy felteszi azt a 14 ezer darabos, nagy felbontású képből álló gyűjteményt a netre, amelyben az összes Apollo-fotó szerepel, érdekes kérdés. A tudománytörténeti jelentőségű képsoroknak ma már sokkal inkább szentimentális jelentőségük van, mintsem űrkutatási fontosságuk. De ez az előbbi is kiváló nyomásgyakorlás lehet a Mars-missziót és úgy általában az űr meghódítását egyre kevésbé fontosnak tartó és folyamatos költségcsökkentésekkel nyirbáló kormányzattal szemben. Az űr ott van, csak fel kell fedezni, és ha ez ötven évvel ezelőtt már egyszer összejött, akkor ne mondja senki, hogy van bármi, amit lehetetlen elérni némi akarattal és persze rengeteg pénzzel.
Dave Scott mászik ki az űrhajóból a 9-es Apollo-küldetéskor. Scott az anyahajó parancsnoka volt, és amit látunk, az az űrséta egyszerűsített formája, amikor az űrhajós nem hagyja el a zsilipet, csak kiemelkedik rajta, például hogy fényképezzen. A kép további érdekessége a piros sisak: az Apollo–9 nem ment el a Holdig, ezért nem a közismert fehér sisakot használták, már csak azért sem, mert azt épp ekkoriban fejlesztették. Ez a piros sisak átmenet volt a félig fém, félig üveg sisakok és az átlátszó üvegbuborék sisakok között. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo–17 legénysége földsarlót is fényképezett. A kép előterében a Holdon használt filmfelvevők egy része látható. Az utolsó emberek a Holdon elég sűrű programot bonyolítottak: nemcsak 100 kilogrammnyi kőzetet gyűjtöttek össze, de a holdjáró autót is megtörték kicsit. Az egyik sárhányót sikerült megnyomni, ezért menet közben a járművön utazó űrhajósokra szórta a Hold porát. Az űrhajósok végül néhány összeragasztott térképdarabot szigszalagoztak a törött alkatrészre. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Földfelkelte a Holdról nézve. Az Apollo-program résztvevői közül többen is beszámoltak honvágyról, facsarta a szívüket az egyre zsugorodó Föld látványa. A Föld bámulása azóta is központi része az űrhajósok mindennapjainak. A Nemzetközi Űrállomáson dolgozó legénység, ha épp nem valami kísérletet végez vagy alszik, szinte biztos, hogy a Földet fotózza. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo-küldetések során rengeteg kép készült a Földről. Ezek egy része, például ez is itt, jól sikerült, de a Flickrre most feltöltött képeken az is látszik, hogy bőven akadt alul- vagy éppen túlexponált, életlen és bemozdult kép is, annak ellenére, hogy az űrhajósok a kor legjobb gépeit kapták, és a kiképzésük szerves része volt megtanulni fotózni. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Eugene Cernan, az Apollo–17 parancsnoka pihen az űrhajóban. A 17-es küldetés volt az utolsó, amelynek során ember járt a Holdon, de kihoztak belőle mindent, amit csak lehetett. Cernan és kollégája, Schmitt három napot töltöttek a Hold felszínén. Érdekesség, hogy ez volt az első Apollo-misszió, ahol sem a parancsnoknak, sem a többi űrhajósnak nem volt berepülőpilóta-múltja. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Harrison Schmitt, az Apollo–17 űrhajósa borotválkozik. A rövidtávú űrutazásoknál még nem kellett nagyon odafigyelni arra, hogy az ilyenkor levágott szőrök ne lebegjenek a levegőben, manapság már porszívóval összekötött villanyborotvával előzik meg, hogy az űrállomás levegője a feltétlenül szükségesnél több szőrdarabbal legyen tele. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Bár logikus, mégis kevesen tudják, hogy az Apollo-küldetések kiválóan felépített tesztsorozatként működtek, ahol a leghíresebb, a holdra szállást elhozó 11-es küldetés előtt volt kilenc másik, ahol valamit leteszteltek, ami aztán elhozta a 11-es sikerét. (Az Apollo–1 sosem érte el a világűrt, három héttel a tervezett start előtt egy baleset során keletkezett tűzben mindhárom pilóta életét vesztette.) A képen az Apollo–9 holdkompja látható, de a Föld körül, a misszió lényege ugyanis a holdkomp éles tesztje volt: a leszállóegység levált az anyaűrhajóról, elnavigált messzebbre, majd a tesztek után újra összecsatlakozott az Apollo–9-cel. Ez a küldetés talán nélkülözte a Holdat először megkerülő Apollo–8 körüli felhajtást, de a sikerhez ugyanolyan fontos volt, mint bármelyik másik, korábbi küldetés. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
A holdra szállás után talán az Apollo–13 sikeres kudarcának történetét ismerik a legtöbben. Az űrhajó műszaki egységének meghibásodása miatt bekövetkezett robbanás miatt az űrhajósok olyan fontos dolgokat veszítettek el, mint az oxigéntartalék és a meghajtás egy része, így csak úgy tudtak hazavergődni, hogy a holdkompot használták mentőcsónakként. A képen az űrhajósok által a földi irányítástól kapott utasítások alapján összelegózott, rögtönzött légszűrő berendezés látható, illetve a fénykép a hibás műszaki egységről. Ez utóbbit látva csodálkoztak el csak igazán a legénység tagjai, hogy életben maradtak, a robbanás feltépte az űrhajó oldalát, mindenfelé vezetékek lógtak. Egy vizsgálat később megállapította, hogy a robbanás a lehető legjobb pillanatban történt. Ha ennél hamarabb jön, a rendszerek nem bírták volna a visszatérés végéig, ha később, akkor a holdkomp hajtóműve kevés lett volna a szükséges pályamódosításokhoz. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo-missziók során a holdfelszín fotózása is nagy hangsúlyt kapott, a leszállás biztonsága mellett egyszerűen azért is, mert észbontó látvány, hogy a Holdhoz egyre közeledve folyamatosan egyre több és több kráter kerül elő. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
A második ember, aki a Holdra lép, épp mászik lefelé a létrán, miközben az első, már a Holdra lépett ember fényképezi. A kép érdekessége, hogy Armstrong pont elkapott egy pillanatot, amikor Aldrin egyik lába sem érinti a holdkomp létráját. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Pár másodperccel a leghíresebb holdfelszíni fotó elkészítése előtt Buzz Aldrin beletapos a porba, hogy aztán lefotózhassa a bakancs által hagyott nyomot. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo–11 idején derült csak ki, hogy a missziók tervezői egy fontos dolgot kihagytak a számításból. A fotókon látható szkafanderek teljesen ugyanolyanok voltak, nagyon nehéz volt azonosítani, pontosan kit is lehet látni a képen. Amikor a NASA sajtósai akartak egy képet az első emberről a Holdon, kiderült, hogy legtöbbször csak tippelgetni lehetett, hogy épp Armstrong vagy Aldrin van-e a képen. A problémát a parancsnokok szkafanderére festett, óriási piros csíkok oldották meg, ezeket először sajtókapcsolati csíkoknak nevezték el, utalva a legfontosabb célra, később mégis inkább a parancsnoki csíkok elnevezés terjedt el. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo–12 ferdén felállított zászlója. A legénység megszenvedett ezért a képért, a zászlótartó hibája miatt nem tudták teljesen függőlegesen felállítani a rendszert, de megérte kicsit több időt áldozni a dologra: 2012-ben készült felvételek alapján a zászló a mai napig áll (bár a színek már valószínűleg kikoptak az anyagból). (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Egy képen az összes zászló, ami eljutott a Holdra. A 13-as, szerencsétlen küldetést leszámítva minden Apollo-misszó legénysége felállította a leszállóegység külsejére erősített, hőálló hengerben magukkal vitt zászlót. Az első alkalommal kiderült, hogy érdemes a leszállás helyétől kicsit távolabb zászlót bontani, Armstrong beszámolója szerint az Apollo–11 lobogóját elsodorta a visszatéréskor beindított hajtóművek szele. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
A zászlók története amúgy elég érdekes, a NASA eleinte ellenállt a politikai kívánságnak, mondván, hogy feleslegesen veszélyezteti az űrhajósok és a kutatási program biztonságát egy egyértelműen politikai indíttatású közjáték, ráadásul sokáig abban sem volt megállapodás, hogy milyen zászlót is vigyenek fel. Eleinte az ENSZ lobogóját tervezték, de aztán az USA teljesen egyértelművé tette, hogy nem tart igényt a Holdra gyarmatként, így a nemzet teljesítménye előtti tisztelgéssé egyszerűsödött az amerikai zászló kitűzése. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Charlie Duke, az Apollo–16 holdkompjának pilótája a családja fotóját hagyta ott a Holdon a leszállóhelytől nem messze. A leszállóhelyhez közel két krátert is Duke családja után neveztek el, az egyiket a gyerekei nyomán CAT-kráternek (Charles And Thomas), a másikat a felesége, Dotty tiszteletére Dotnak. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo–16 parancsnoka, John Young. (Ugye, milyen könnyű felismerni a parancsnokot a hatalmas piros csíkokkal a szkafanderen?) Ezt a képet azért választottuk, hogy megmutassuk, hogy is fotóztak az űrhajósok a Holdon: a mellkasukhoz erősített Hasselbladokon próbálták a lehető legjobb képeket elkészíteni. Ha mást nem is köszönhetünk a Hold meghódításának, a motoros filmtovábbítást mindenképpen: a Hasselblad 500 EL volt az első gép, amelynél nem kézzel kellett továbbtekerni a filmet exponálás előtt. A felszínen használt kamerák többségét a Holdon is hagyták – összesen egy tucat, speciálisan a NASA igényeinek megfelelően kifejlesztett fényképezőgép hever ma is valahol a porban. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Harrison Schmitt, az Apollo–17 űrhajósa egy hatalmas holdszikla előtt. A képen jól látszik a holdjáró magyar szempontból legfontosabb alkatrésze, a speciális abroncs is. Pavlics Ferenc (és munkatársai a General Motors kutatórészlegében) fejlesztették ki azt a rács-abroncsot, amelynek segítségével az elektromos meghajtású holdjármű mozogni tudott a finom homokban. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
A Holdon eltöltött idő szinte végig feszített munkával telt, az űrhajósok mintát gyűjtöttek, különböző kísérletek felszerelését cipelték szét és szerelték össze, feljegyzéseket készítettek az eredményekről, és megfigyeltek mindent, amire a NASA utasította őket. Persze azért jutott idő érdekességekre is, Alan Shepard, az Apollo–14 parancsnoka például golfozott is a Holdon. Ezen a képen a sisak napellenzőit érdemes megnézni. Az eddigre kifejlesztett sisakok két részből álltak, az üvegbuborékra lehetett ráhúzni egy speciális borítást, Schmittnek még napellenzői is vannak (ezeket később már elhagyta a NASA). (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
A holdkőzetminták begyűjtése nem is volt olyan egyszerű, mint gondolnánk. Eleve volt egy halom szerszám: a kézenfekvő kalapács mellett a képen is látható fura fogó, de akadt kicsinyített utcaseprőlapát és gereblye is, és egy idő után fúrókat is bevetettek, hogy a kis fémhengerekbe mélyebbről szerzett kőzetminták is kerüljenek. Azt tudták, hogy egy Thad Roberts nevű fickót évekre ítéltek, mert valóra váltotta az álmát, és szeretkezett egyet a barátnőjével a Holdon? De tényleg: ellopott egy halom kőzetmintát a NASA egyik laborjából, ahol gyakornokként dolgozott, otthon pedig kiszórták a lepedőre az értékes mintákat, és hajrá. Az FBI csapott le rá, negyven ügynök volt ott az akciónál, és végül száz hónap fegyházra ítélték a ma elméleti fizikusként dolgozó férfit. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az ember azt gondolná, hogy a második ember a Holdon komoly ünneplésbe fogott az első emberrel, ehelyett itt a bizonyíték, hogy Aldrin keményen melózott (Armstrong pedig fotózott). Az űrhajós bal kezében a passzív szeizmikus kísérleti csomag, a jobban pedig a lézertávmérő retroreflektor elemei vannak. Ez utóbbi, illetve a további küldetések során telepített hasonló egységek, például a Föld–Hold-távolsággal kapcsolatban mutattak egy halom újdonságot a tudósoknak (és a The Big Bang Theoryban is erre lőtt rá Leonard a barátaival). (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Az Apollo–17 holdjárója. 33,8 kilométert tettek meg vele az űrhajósok, és nagy segítségükre volt az egy mázsánál is több holdkőzet összegyűjtése közben. Ahogy a másik két holdjáró, ez is a Holdon maradt, egész pontosan a Taurus-Littrow völgyben (a másik kettő természetesen nem itt van). A Földön, kiállításokon látható holdjárók egyike sem eredeti, mind csak makett, mert az Apollo–18 misszió elkaszálásakor az arra tervezett holdjáró jövője is megpecsételődött, és még azelőtt széthordták a darabjait a többi küldetéshez, hogy elkészült volna. (Fotó:
Project Apollo Archive / Flickr.com)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon