Véres mesék a másik Velencéből

A Venice Beachről szóló útleírások kivétel nélkül azzal kezdenek, hogy ne lepődjünk meg semmin. Ha teljesen beszívott utcai zsonglőrök borulnak elénk gördeszkával, az nagyjából a normális, majd felkelnek és mennek tovább. Ez az a hely, ahol a parton berendezett fegyenckonditeremben feszítenek a környék legkeményebb srácai (Arnold Schwarzenegger is itt gyúrt fénykorában), ahol az utcán zöld doktorok bárkinek felírnak egy spanglit, ha egy kicsit fáj a feje.

A legendás keménység persze valóban csak legenda. A helyet 1905-ben alapította egy gazdag befektető, Abbot Kinney, aki fejébe vette, hogy lemásolja az európai Velencét. A terv már 1920-ban dugába dőlt, a csatornák egy részét 1929-re el is tüntették, majd a gazdasági válságban leálltak a munkák, és a környéken ma is vannak olyan utcák, ahol utak helyett az óceán fogja körbe a házakat.

Velencén az sem segített, hogy a harmincas években olajat találtak a környéken, a kitermelés csak egy ideig csábított munkaerőt a városba, aztán a hatvanas években inkább hippik és művészek, a hetvenvesben kábítószerfüggők és szárazság, a nyolcvanasban a fegyveres bűnözés alakították át az utcákat. Ami ma maradt az ezeknek a korszakoknak az öröksége. Rengeteg utcai művész, gördeszkaparkok az évtizedek óta üresen álló medencék helyén, és bűnözés, amit Panos Skoulidas a helyi bűnügyi hírekkel versenyezve dokumentál.

Panos Sokouladis képein keresztül egy valószínűtlenül nyers világ bontakozik ki előttünk, ahol szinte csoda, hogy minden reggel felkel a nap. Mindenki gördeszkázik, szív, gyúr, lefekszik valakivel vagy elvérzik az utcán.

Panos nem azért ment Velencébe, hogy képeket készítsen, hanem ott lakik. Számára nincs menekvés, beleragadt a nagybetűs Kaliforniai Álomba, és ez a legjobb dolog, ami csak történhetett vele. A munkája kellős közepében él.

- David Alan Harvey

Nemrég megjelent könyvét a BURN magazin karolta fel.