Ahol por meg homok a térkép és a táj

Ezen a tájon a telek fagyosak, a nyarak szárazak és forrók. A fotós csodálta az erre élő emberek hajlamát arra, hogy valóságos kis kastélyokat emeljenek itt a prérin, mintha minden egyes ház egy-egy állásfoglalás lenne a táj ürességével szemben. Ez a ház itt Nebraskában, a Niobrara folyó közelében az ötvenes években még a helyi házibuli rezidenciának számított. Arrafelé egy házibuli nem 11-kor kezdődött; a vendégek késő délután érkeztek, éjfélkor szolgálták fel nekik a vacsorát, és a másnapi reggeli előtt faragatlanság volt távozni. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

A rendkívül gyéren lakott területet valaha a nagy amerikai sivatagként ismerték. 1820 körül, amikor a kormányzat expedíciót küldött a térségbe eldönteni, mire jó ez a föld, alkalmas-e a megélhetésre, végül ezt írták le: nem való ez senkinek, legfeljebb nomádoknak. A vidék azóta is úgy él az átlagutazó fejében, mint amin az ember csak úgy keresztülhalad. Hogy Dirt Meridian legyen a képsorozat címe, akkor ugrott be, amikor Moore épp egy dalszerző barátjánál járt látogatóban. Nemcsak a sivárságot adja jól vissza, hanem egyben utalás a válság sújtotta időszakra a múlt század első felében, a dirty thirtiesre, azaz a piszkos harmincas évekre. Ma is nagyon nehéz itt boldogulni. A klímaváltozás, az iparosodás nem javított a gazdák helyzetén. A hatodik-hetedik generáció óta itt élő emberek nagyon szorosan kötődnek a földhöz, ez nem az a vidék, ahová csak úgy ki-be költöznének. Együtt élnek a zord időjárás következményeivel, mint az a New York Times cikkében bemutatott család, akik egyszer végignézték, röpke fél óra hogyan veti vissza őket öt évvel az adósságaik rendezésében. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

A nebraskai Basset városkájában évtizedek óta működik aukciósház, csak épp itt nem Jeff Koons-lufikutyákra, hanem szarvasmarhákra licitálnak. Az épületet a helyi gazdák nem is aukciósháznak hívják, hanem „istállóbolt”-nak (sale barn). Az adás-vétel módját, az élet annyi más területéhez hasonlóan, erősen meghatározza a szokásjog, ami azt is előírja, hogy addig egyetlen gazda sem távozhat, amíg minden egyes lábasjószág el nem kel. A basseti emberek ezzel tisztelik meg szomszédjaik munkáját. A Dirt Meridian sorozathoz kapcsolódó New York Times cikk egyik szereplője Kirk Budd, a 62 éves Rashville-i gazda, aki épp 249 állatával készül az éves nagy, őszi árverésre. A tét hatalmas: innen származik szinte az egésze az éves bevételének. Az árverés sikerén múlik, megélnek-e a feleségével és három kamasz lányával. A legidősebb lány, a cikk írásának idején 19 éves Jordan veszi majd át egyszer az apja helyét. Jordan 4 éves korában ült először volán mögött, 9 évesen vadászott, 13 éves korában már annyira megbízott benne az apja, hogy ő adhatta el az árverésen a marhákat. Kirk nem is csalódott benne. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

Az a picike folt ott a kép jobb alsó negyedében egy iskolaépület Nebraskában. A századforduló óta áll, 1966-ig használták a helyi gazdacsaládok. A gyerekek valaha lóháton jártak iskolába. 1957-ben történt egy tragikus eset, útközben megfagyott egy kisfiú, amikor hirtelen hóvihar zúdult a tájra. Moore-t egyébként a helybéliek többsége barátságosan fogadta, a házukba invitálták, megmutattak neki olyan helyeket, amelyeket magától sose talált volna meg. A látnivalók többségét nem jelzi térkép, és nem lehet csak úgy rájuk keresni a Google-n. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

Az Artspace-nek adott interjúban Moore arról mesélt, hogy a projekttel töltött első néhány évben tele volt frusztrációval. Nem akart közhelyes cowboyos fotókat. Sok időbe és sok-sok rossz képbe tellett, mire eljött az áttörés. Ez a meggyötört fa hozta el. Moore ekkor jött rá, hogy nem kell didaktikusan szájba rágnia semmit az itteni életstílusról, el tudja mondani a sztorit, amit akar, a tájon magán keresztül. A fa eredetieg egy Del Hatten nevű ember kétszintes házának az udvarán állt, valahol Nebraskában. Delt egy napon a felesége elhagyta, és visszaköltözött a szüleihez. A férfi részegen a keresésére indult, és amikor megtalálta, rálőtt a szülei verandáján. Elhibázta, de ő azt hitte, megölte. A lövés után rögtön a folyóhoz hajtott, és vízbe ölte saját magát. Nincs messze innen a kis helyi temető. Delt természetesen a temetőn kívül temették el, de mára a jelöletlen sír már a kerítés innenső oldalára került. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

A New York Times cikkében megszólal Sharon, az általános iskolai tanítónő, aki szerint ez a táj jót tesz a kreativitásnak. Errefelé a gyerekek a homokban botokkal játszanak. Sharon úgy gondolja, kell az alkotáshoz egy bizonyos mennyiségű unalom, és az itt bőven adott. A nebraskai iskola, amelyhez ez a tábla - rajta a helyi családok neveivel - tartozott, 1966-ban bezárt. Úgynevezett egyosztályos iskola volt, az efféle intézményeket néhány éve szüntették meg végleg az államban. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

Dél-Dakotában vagyunk, az a pici kőépület 1893-ban épült a helyi vörös homokkőből. Eredileg sokkal közelebb volt a Cheyenne folyó medréhez, mint most, ezt látni a fák ívéből, ahogy idővel közelebb húzódtak a víz új útjához. A madártávlatos képeket a fotós Doug Deannek köszönheti, a permetezéssel foglalkozó pilótának, akivel összebarátkozott, és aki felvette maga mellé a kis kétszemélyes Cesna gépére. A digitális fényképezőt a fotós a szárnyhoz rögzítette. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

Edgar Simon dél-dakotai múzeuma 1972-ben nyitott meg. Nagyjából ezer látogatója volt azóta. Simon szerint abban különbözik az ő múzeuma a többitől, hogy míg máshol egyszerre egyféle dologból egyet mutatnak be, ő megpróbálja begyűjteni az őt megigéző tárgyak összes lehetséges variációját. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

A permetezők iszonyú jó pilóták, egész nyáron repülnek, napi 12 órán keresztül, alacsonyan. Dean és Moore napi több száz mérföldet tett meg, volt, hogy vagy ötven mérföldön át alig három méterrel csak a föld felett. Hihetetlenül nagy az üres tér, a szabadság, ilyesmit máshol nemigen lehet megcsinálni, mondta utólag a fotós. Itt éppen a Pine Ridge rezervátum fölött jártak, rálátva a sivatagra termett, szívós, a hideget is jól tűrő lovakra. Egyébként az itt élő gazdáknál elég gyakori, hogy az embernek saját kisgépe van, a repülés viszonylag bevett módja a közlekedésnek. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)

Észka-Dakotában évmilliókon keresztül csak a mínusz 40 fokos téli fagyok és a plusz negyven fokot is hozó nyári napsugarak mállasztották a hegyeket. De aztán megjelentek a nagy társaságok, melyek előbb a szénért, az olajért, majd a kétezres évekre már a palagázért túrták keresztül-kasul az állam területét. És ezzel megjelentek az új problémák, a légszennyezés, a teherautók. A kis, félreeső utak, amiket addig jóformán senki nem használt, hirtelen elképesztő méretű ipari mozgolódást kényszerültek kiszolgálni. A Dirt Meridian sorozatban Moore el akarta kerülni, hogy melodramatikus legyen. Ez nem az a hely, ezek nem azok az emberek, akiknek jól állna. De megdöbbentette a fotóst a változás, aminek a tíz év alatt a szemtanúja volt. (Fotó: Andrew Moore / DAMIANI)