Legyilkolt képek

A keménykezű képszerkesztő esete a középszerű képekkel

További Nagykép cikkek

Örökre tönkretette a negatívokat egy lyukasztóval a fotózás történetének legkegyetlenebb képszerkesztője, mert nem akarta, hogy a neki nem tetsző fotókat valaha is használhassák. Nem jött be neki, most mindenki ezeken a hipnotikus erejű fekete lyukakon hüledezik.

A nagy amerikai gazdasági válság időszaka egyben furcsa aranykort is jelentett a dokumentarista fotográfiának. Ekkor hívták életre a Farm Security Administration (FSA) dokumentarista programját, amiben egy sor fotós kapott munkalehetőséget 1935 és 1944 között. Az volt a feladatuk, hogy dokumentálják az amerikai földműves élet minden oldalát, és lehetőleg azt mutassák meg, hogy a farmerek megsegítésére kitalált állami ösztönzők működnek. A reformok pedig lassan ugyan, de jobbá, elviselhetőbbé teszik az addig mellőzött farmerek helyzetét. Az FSA-nak dolgozó fotósok hétköznapokat, utcaképeket, munkafolyamatokat, társadalmi és szociális problémákat, portrékat készítettek az évtizedről, képeik szemléletmódja és hangulata pedig olyan örökséget hagyott, ami a mai napigban felfedezhető a dokumentarista fotósok munkáin.

Az indexes nagyképekben is sokszor hivatkoztunk már erre a programra, hiszen rengeteg fontos képet adtak a történelemnek az FSA-ben dolgozó kiváló fotósok. Elég csak Dorothea Lange híres fotójára utalni a migráns anyáról, aki gyerekeivel a vállán és elmondhatatlan kilátástalansággal az arcán néz a távolba. Ilyen ikonikus fotókon keresztül ismerjük a történelmünket, és egy-egy ilyen fotó annyira erősen bele tud égni a közös tudatunkba, hogy meg is feledkezünk róla, hogy minden tökéletes kép mellett készült legalább egy tucat kevésbé jó is. Nem jó irányba néznek a szereplők, rosszak a fények, túl szűk, túl tág, rossz a szög, bemozdult, életlen – ezer dologtól függ, melyik lesz az a kép a sorozatból, amit halhatatlanná emelnek a képszerkesztők a válogatás közben.

Itt van például a fent említett kép és néhány ismeretlen verziója:

Florence Owen Thompson Amerika középső részéről indult útnak családjával, hét gyerekkel, hogy Kaliforniában telepedjenek le a jobb élet reményében. Napszámban dolgoztak, és a földeken laktak a szabad ég alatt – mindig ott, ahol épp munkát kaptak. Miután a fotó bejárta az amerikai sajtót, a kép hatására a kormány tíz tonna élelmiszerből álló segélycsomagot küldött abba a táborba, ahol a család lakott. (Fotó: Dorothea Lange / Europress / Getty)

Láthatatlan maradt viszont az évtizedek során az a rengeteg fotó, amik vagy nem sikerültek, vagy nem lépték át a program hírhedten keménykezű képszerkesztőjének magas ingerküszöbét. Korabeli fotósok visszaemlékezései szerint Roy Strykert rendesen félték a munkatársai, mert igazi fotónáci diktátorként viselkedett, ha képekről volt szó.

A fotóknak nemcsak jó képeknek kellett lenniük, hanem az is elvárás volt, hogy hűen leképezzék a bemutatni kívánt társadalmi jelenséget. Ha Stryker egy képről úgy ítélte, hogy ezt a feladatát nem teljesíti, azt nem egyszerűen kukázta, hanem még a negatívokat is kilyukasztotta egy-egy lényeges képelemnél, biztosítva, hogy a fotó soha többé ne legyen használható.

Személy szerint nagyon kíváncsi lennék rá, mit szólna a mai felgyorsult hírgyártáshoz egy ilyen Stryker-típusú szerkesztő. Hogy nehezen bírná tartani a tempót a lyukasztójával, az egészen biztos. A történelem mindenesetre nem őt igazolta. Legyilkolt fotói is mind a Kongresszusi Könyvtár archívumába kerültek a jónak ítélt képekkel együtt, a Mashable cikke nyomán pedig néhány napja minden fotós portálon ezeken a halálos golyónyomoknak tűnő fekete lyukakon csodálkoznak az olvasók.

Évtizedek távlatából is egészen hátborzongató ezeket a képeket nézegetni. Szinte hallani a lyukasztó hangját, amint kíméletlenül lecsap a halálra ítélt képre.