Harminc évvel a katasztrófa után sem szabadulunk Csernobiltól

1986. április 26.: a dátum, ami örökre bevonult a történelembe. Aznap, helyi idő szerint 01:23-kor robbant fel a csernobili atomerőmű négyes reaktorának magja. A robbanással rengeteg radioaktív anyag jutott a környezetbe, és begyújtotta a moderátorként (a láncreakció szabályozásához) használt grafitot is. A robbanás levitte a reaktor 50 méter magasan lévő tetejét, az égő anyag még több radioaktív részecskét juttatott a légkörbe.

A katasztrófa után a szennyezett anyagok elszállítását és a reaktor biztonságosabbá tételét négy év alatt 600 ezer katona, tűzoltó és civil végezte, főleg Ukrajnából, Belaruszból és Oroszországból. Őket likvidátoroknak (ликвидaтор) nevezték, speciális tanúsítványt is kaptak, sokukat később hősként mutatta be a szovjet média, kitüntették őket. Nem egyformán szennyeződtek, nem mindenki volt ott az első napokban vagy a legdurvább helyeken. Nem hivatalos adatok szerint a likvidátorok közül ma már 60 ezren halottak, 165 ezren rokkantak. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint közvetlenül a sugárzásba négyezren haltak bele, a likvidátorokon azóta elvégzett vizsgálatok néhány ráktípus esetében egyértelmű növekedést mutattak ki az átlagos halálozásokhoz képest.

2016. március 23-án tüntetés volt Kijevben azért, hogy növeljék a katasztrófában érintett likvidátorok szociális juttatásait. A tüntetők a munkálatok miatt meghalt társaik fotóit tartják kezükben.

A leolvadt négyes reaktor melletti biztonsági őr felszólítja a fotóst, hogy ne készítsen képeket: még 1995-ben, a katasztrófa után jó pár évvel sem szerették ezt. A háttérben az első szarkofág látszik, ez 200 tonna radioaktív, lávaszerű olvadékot borít, amelyben a nukleáris üzemanyagon át a fűtőrudak alkatrészéig és a szabályozórudakig minden van, valamint 30 tonna szintén radioaktív port, 16 tonna uránt és plutóniumot fogott meg.

Ez a fotó pár hónappal a baleset után, 1986 szeptemberében készült a kijevi régió Ternopolszkoje nevű településén. A nukleáris baleset után itt építettek új otthonokat az evakuációs zónából kitelepített embereknek. A 30 kilométeres területet a szovjet katonaság ürítette ki nem sokkal a katasztrófa után. Eredetileg a katonaság ellenőrizte az azóta ukrán irányban kicsit szélesített területet, ma ez több különböző állami szerv feladata, mivel a zóna egy része Belaruszhoz tartozik. A zónát négy részre osztották: fekete zóna, ide soha nem lehet majd visszatérni; vörös zóna, ide talán visszatérhetnek majd a lakosok, ha normalizálódik a sugárzás; kék zóna: idáig evakuálták először a gyerekeket és a terhes nőket 1986 nyarán. A zónákból 91 ezer embert telepítettek ki. Néhányan illegálisan visszatelepültek, és a súlyosan szennyezett területeken élnek.

Az állategészségügyi ellenőrzési szolgálat női munkatársa a kelet-franciaországi Colmarban spenótot fog a kezében 1986. május 15-én: a növényt beszennyezte a nukleáris balesetből felszabaduló radioaktív felhő. Nem Franciaország járt a legrosszabbul: Belarusz második legnépesebb városára, Homelre vastagon fekete, radioaktív eső hullott. A szennyezés nagy részét, a volt Szovjetunió területére eső rész 60 százalékát amúgy is az ország kapta, frissebb számítások szerint pedig a szennyezés fele Ukrajnán kívülre esett. Több mint egymillió embert érinthetett ilyen formában a sugárszennyezés.

Vannak olyan emberek, mint a képen látható 90 éves Ivan Szamjanok, aki szerint a hosszú élet titka, hogy soha ne hagyd el szülőfaludat. Még akkor se, ha az egy olyan belarusz település, amit bőven elért a csernobili reaktorból származó nukleáris szennyezés. Véleményével nincs egyedül: a zónában a 2012-es adatok szerint 197-en élnek illegálisan 11 faluban köztük Csernobilban is. A lakosok száma viszont csökken: 2007-ben még nagyjából 314-en, 1986-ban 1200-an éltek a zónában. Az ott élők főleg idősek, átlagéletkoruk 63 év. Próbálták őket kitelepíteni, de az ellenállás után békén hagyták őket, viszont csak korlátozott támogatást kapnak. Az ukrán kormány informális engedélyével viszont maradhatnak.

Így nézett ki a katasztrófa 2006-os évfordulóján egy elhagyott osztályterem Pripjatyban. A várostól alig három kilométerre fekszik a felrobbant erőmű, teljes lakosságát evakuálták. Itt nagyrészt az erőműben dolgozók és családjaik éltek, a katasztrófa idején majdnem ötvenezren. A terület nem biztonságos sem a sugárzás, sem az omladozó épületek miatt. A tudósok számításai szerint még évszázadokig lakhatatlan lesz, a teljesen biztonságos élethez, a legveszélyesebb radioaktív elemek bomlásához még legalább kilencszáz év kell.

Harminc évvel a katasztrófa után ma már turisták kedvelt helye a város: itt például okostelefonnal fotóznak egy korabeli, elhagyott üzletet. A 1970-es években épített szovjet modellváros magasházai, kórházai, iskolái, éttermei, kulturális és sportközpontjai ennek a kornak a lenyomatát őrzik. A turistákat manapság kis csoportokban engedik az omlásveszélyes épületek közelébe.

Sorompó és omladozó panel Pripjatyban. A város nem mindig így nézett ki. A katasztrófa előtt 15 általános iskola, öt középiskola és egy szakiskola, 25 üzlet, bevásárlóközpont, 27 kávézó, étterem működött. Volt kultúrpalota, mozi és művészeti iskola is. A lakosok tíz konditermet, három uszodát, tíz lőteret és két stadiont élvezhettek. Viszont csak egy park volt. A városban négy gyár működött, és ide tartozott az atomerőmű is. A tömegközlekedést 167 busszal biztosították. A városban 2926 telefonvonal működött, valamint 1950 olyan vonal, ami kifejezetten az atomerőműhöz tartozott.

Van, akit még mindig ide köt a munkája: a csernobili atomerőmű dolgozói vonatukra várnak 2016. április 8-án, amely elviszi őket a Pripjaty helyett felhúzott Szlavutics nevű településre. A várost tíz évvel a katasztrófa után kifejezetten azért építették, hogy legyen hol elhelyezni azokat, akik az erőmű megmaradt, sokáig működő másik három blokkjában dolgoztak. Emellett a katasztrófa felszámolásán, az atomerőmű ellenőrzésén még ma is több mint háromezren dolgoznak.

Harminc évvel a katasztrófa után még mindig nem vagyunk túl rajta. A nyolcéves Okszana Kurkacsot a teste által elnyelt cézium-137-izotópok miatt vizsgálják az kijevi Orvosradiológiai Nemzeti Kutatóközpontban, amit a csernobili katasztrófa után állítottak fel. Ukrajnában még mindig több ezer ember él olyan területeken, amik valamennyire szennyezett nukleáris anyagokkal. A kutatások kimutatták, hogy a cézium-137 és a stroncium-90 bejut az táplálékláncba a helyi élelmiszerekből és erdőtüzekből. Kijev északi területein egyértelműen több szívritmuszavart és gyenge immunrendszert mutattak ki a gyerekek között, és több az érrendszeri megbetegedés a felnőtteknél, sőt halálozási arányuk is magasabb a középkorúaknak.

Az 59 éves volt csernobili likvidátor, Alekszander Malis kétszobás lakásában ül Harkovban, ahol feleségével, lányával és unokájával él. A férfi négy és fél hónapot dolgozott az erőmű környékén 1987–88-ban a négyes reaktor romjainak eltakarításán. Parancsnokai dózismérőt adtak neki, hogy mérjék a szervezetét érő radioaktivitást. A mérőt minden másnap lecserélték, és Malis sosem látta, mennyit mértek. Abban biztos, hogy az összes sugárzás, amit kapott, nagyobb, mint nyolc mikroröntgen, amit hivatalos papírjára írtak. Lánya ritka genetikai betegséggel, Williams-szindrómával született, alacsony növésű, és szívproblémái is vannak. Fia, Nikita tíz hónapos volt, amikor kiderült, hogy ugyanabban a szívbetegségben szenved, ezért nemsokára nyílt szívműtétje lesz.

Sírkövek a belarusz Beszjadz temetőjében. Az egykori erőműtől 170 kilométerre fekvő faluban 150 ház állt az 1986-os nukleáris baleset idején. A települést beszennyezte a radioaktív felhő. A hatóságok a közelebbi településekre koncentráltak, amikor evakuáltak, de 1991-ben kiderült, hogy ez a település sem biztonságos, evakuálták. A temetőbe ma már csak speciális engedéllyel lehet belépni. Belarusz 20 százaléka szennyezett valamilyen szinten radioaktivitással.