18-an maradtak, megvénültek, de nem tágítanak az istenüktől
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Porcelán tányér, ezüst villa, vasalt terítő, virágdíszek, roskadásig rakott asztal: egy ma már elfelejtett spirituális mozgalom napi hitgyakorlatának legfontosabb kellékei. Hiába hiányzik ma már a vendégsereg, hiába nem jönnek többé csapatostul az éhes, kiszolgáltatott emberek, mint egykor, a mozgalom fénypontján, a ‘30-as évek válság sújtotta Harlemjében, a megmaradt hívek hétköznapi munkákból álló rituáléikon keresztül az Istennel való kapcsolatot élik meg. Kristin Bedford, a vallástudományt tanult fotós öt hétre hozzájuk költözött, és elkészült A tökéletes kép.
A Metropolisz Fekete Istenei: néger szekták az urbánus északon" - a rasszistának ható cím Arthur Fauset 1944-es könyvéhez tartozik. Ez a könyv került egy szép napon Kristin Bedford, a Washingtonban nevelkedett, a művészeti egyetemet vallástudományi képzéssel társító fotós kezébe, aki a fejébe vette, hogy felkutatja a könyvben szereplő egyházakat. Ahogy a New York Times megírta, a Fauset-könyvben talált több évtizedes címlistát szorongatva ajtóról ajtóra járt, míg végre sikerült a Nemzetközi Béke Misszió Mozgalom nyomára bukkannia. Pontosabban arra, ami maradt belőle: 18, tisztességben megőszült hívőre. (Fotó:
Kristin Bedford)
A mozgalom vezetője Isteni Atya, a felesége Isteni Anya. Kettejük közül már csak az asszony van testi valójában is jelen a hívekkel. Az Atya 1965-ben meghalt, legalábbis a külvilág számára. A követők felfogása szerint csak a testétől vált meg, a halál az ő esetében elképzelhetetlen, mert az ő szemükben nem egyszerűen spirituális vezető volt, még csak nem is próféta, hanem maga Isten, aki eljött az emberek közé. A mozgalom cölibátust követel meg a hívektől, ám az Atya, aki valódi nevét (George Baker) és múltját igyekezett homályban tartani, mióta 1912 körül Istennek nyilvánította magát, maga kétszer házasodott. A ma is élő Isteni Anya a második felesége. 21 éves volt, amikor hozzáment. (Frissítés: Isteni Anya a cikk szövegének lezárása után, 2017. március 4-én, 91 éves korában meghalt.) (Fotó:
Kristin Bedford)
A fotós, Kristin Bedford 2013-ban ismerkedett meg a csoporttal híres “Szent áldozás fogadásaik” egyikén. A mozgalom az - akkor még - radikálisnak számító egyenlőség eszméjét hirdette, és a nagylelkűségről volt híres. A válság sújtotta Amerikában óriási népszerűségre tettek szert a védjegyüknek számító fogadások, ahol bőkezűen megvendégelték a rászorulókat. Az 1930-as években, Harlemben tízezrek jelentek meg egy-egy ilyen fogadáson, hallgatták az Atyát, és végre tisztességes ételt ettek. A bankettek ma már persze kissé máshogy festenek, mint akkoriban. (Fotó:
Kristin Bedford)
A vendégsereg elkopott mellőlük, a hívek megöregedtek, a nyolcvanas, kilencvenes éveikben járnak. Bedford, akit megérintett megingathatatlan hitük és elkötelezettségük a rituálék fenntartása iránt, összesen öt hetet töltött velük az elszigetelt birtokon Philadelphia mellett, ahol élnek. Eredetileg azzal a megbízással hívták meg maguk közé, hogy segítsen archiválni, rendszerezni a mozgalom több évtizedes történelme során felgyűlt fotókat. Egy bő hét eltelt, mire a fotós megkérdezte: megengedik-e neki, hogy fényképeket készítsen róluk. Az engedélyt megkapta, és vele együtt egy sor szabályt, melyekhez alkalmazkodnia kellett. (Fotó:
Kristin Bedford)
Az egyik legfontosabb, és egyben legtöbb nehézséget okozó szabály: magukon a rituális étkezéseken nem szabad fotózni, mert ezek szent események. Csakhogy ezek az étkezések 6-8 órát is kiteszek egy napból, mesélte Bedford egy 2014-es rádióinterjúban. Szóval - fotózás szempontjából - az ébren töltött órák úgy fele veszendőbe ment. Nem egyetlen, hosszú étkezésről van szó. A reggeli másfél, az ebéd két - két és fél óra, a vacsora pedig aztán a végtelenségig elnyúlhat. A hívek új nevet kapnak a mozgalomban, ők itt: Élet és Igazság kisasszony. (Fotó:
Kristin Bedford)
A fotósorozat címe ez lett: A tökéletes kép. A címet Bedford a mozgalomtól kölcsönözte, az Atya kedves vallásos analógiájából jön, ami a hitet a fotózáshoz hasonlította. A metafora egyfajta ideális állapot megvalósítására vonatkozik: ha az ember a békés életre és a faji egyenlőségre fókuszál, elérheti a tökéletes állapotot, vallják a mozgalom tagjai. A fotós egy interjúban elmondta: ő maga soha nem alkalmazná a "tökéletes kép" kifejezést egy fotó leírására, mert túl behatárolónak, túl véglegesnek érzi, de ennek a sorozatnak a leírásához szerette volna a mozgalom saját nyelvét használni. (Fotó:
Kristin Bedford)
A követők életét szinte teljesen kitöltik a feladatok, a mindennapos bankettek megvalósításához szükséges munkák. Az ételüket maguk termesztik, az ünnepi asztalt díszítő virágokat maguk gondozzák. A terítők kivasalása, az ezüst kifényesítése, a fényűző porcelán gondos elhelyezése, a főzés, a mosogatás mind olyan mindennap többször ismétlődő, csendes rituálé, amelyen keresztül hitük szerint megtestesül az Atya álma a harmonikus közösségi együttélésről. Amikor éppen nem dolgoznak, a hívek akkor is aggályosan számon tartják az időt: nem késhetnek el a szent vacsoráról. (Fotó:
Kristin Bedford)
Valaha, a mozgalom fénykorában a fogadások elmaradhatatlan tartozéka volt az Atya prédikációja. Ma is az, csak kicsit másképp. A követők kazettákon őrizgetik az Atya hangját, és a szalagokat újra és újra hallgatják minden egyes étkezéskor. (Fotó:
Kristin Bedford)
De nemcsak a kazettákkal, hanem minden lehetséges módon próbálják életben tartani az illúziót, hogy fizikai formában is velük van az Atya a mai napig. Minden szobában kint van a fényképe, beszélni is szoktak hozzá, és az ünnepi asztalnál a számára is hűségesen megterítenek, még virágot is készítenek ki neki. És mindig neki szednek először. (Fotó:
Kristin Bedford)
A hívek az Atya tanításához igazodva nem isznak alkoholt, és cölibátusban élnek. Sokat takaró, szemérmes ruháikat maguk varrják. Amikor a fotós közéjük költözött, neki is alkalmazkodnia kellett ehhez. Nemcsak az öltözködésben. Az ellenkező nemmel például meg kellett próbálnia minimálisra szorítani az érintkezést, nem vette ki jól magát többé a külvilágban megszokott, kedélyes hogyvanozás. És persze a nyelvére is vigyáznia kellett: nem volt könnyű megtanulnia, hogy kerüljön bizonyos ártalmatlan, hétköznapi szavakat. Ilyen tiltólistás szó a mozgalomban például a helló is, mivel véletlenül magába foglalja a pokol jelentésű “hell” szót. (Fotó:
Kristin Bedford)
Valószínűleg nincs már messze az a nap, amikor nem lesz többé, aki kifényesítse az ezüstöt és megterítsen a porcelánnal. A 18 megmaradt hívő mellé réges rég nem csatlakozott senki. Bedford maga is úgy látja: a mozgalom minden bizonnyal az utolsó fejezetéhez érkezett. Hálás azért, hogy neki még módja volt megtapasztalni a tradícióikat, mielőtt végleg eltűnnek. (Fotó:
Kristin Bedford)
Bedford munkamódszerének egyik alapja, hogy nem használja a zoom funkciót. Nem közelít és nem távolít a gépével, mindig pontosan olyan messzire áll az alanyaitól, ahogy az a képeken látszik. Egy művészeti magazinnak adott interjúban elmagyarázta: szerinte önmagában történetet mond el az, hogy az ember milyen közel áll az alanyhoz. A közelség azt feltételezi, hogy már létrejött valamiféle bizalom, emberi kapcsolat, párbeszéd kettejük között. Ez persze időigényes, és jó sok türelemre van hozzá szükség, de úgy érzi: az ő útja ez. "Számomra a fotózás 90 százalékban tisztelet kimutatása és 10 százaléka fényképek készítése" - mondta. (Fotó:
Kristin Bedford)
A banketteken tényleg megadják a módját. Az ékszerek, brossok elengedhetetlen kellékei az ünnepélyes megjelenésnek. (Fotó:
Kristin Bedford)
Az Isteni Anya hiába él mai napig a hívekkel, őt - mint szent embert - Bedford közvetlenül nem fotózhatta, csak a róla készült régi fényképeket. Amikor az Atya Istenné nyilvánította magát, a mozgalmat a külvilágból sokan leírták azzal, hogy szekta, semmi más. A botrányok sem kerülték el őket. (Fotó:
Kristin Bedford)
Ahogy a Huffington Post felidézte: az Atya után egy időben nyomozott az FBI és a sajtó is támadta, de ebben vastagon benne volt az is, hogy azokban az időknek meglehetősen szokatlan jelenség volt egy tanulatlan fekete férfi, aki vagyonra tesz szert. Ráadásul az 1878-ban, valószínűleg rabszolga felmenőktől született spirituális vezető feketék és fehérek egyenlőségét hirdető filozófiája hihetetlenül radikálisnak számított a maga idejében. (Fotó:
Kristin Bedford)
Bedford nagylelkű, kedves embereket ismert meg az öt hét alatt. Azt gondolja, sok más művész iróniával közelítette volna meg őket fotótémaként, de őt saját bevallása szerint egy fikarcnyit sem érdekli az irónia. A célja az volt, hogy lebontsa a sztereotípiákat, és megmutassa, hogy kis, elfeledett vallási mozgalom éppolyan érvényes, mint az évszázados hagyományokkal bíró társaik. "Azt mondom, a hit az hit" - mondta a New York Times-nak. (Fotó:
Kristin Bedford)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon