Viszlát, giccs, viszlát, klisék: ilyen egy esküvő a teljes valójában

4 I Am Not a Wedding Photographer by Ian Weldon

Az esküvői fotókról nagyon sokszor lemarad az ideges kapkodás, ami az eseményt megelőzi, lemaradnak a gyerekek, akik tortától maszatos képpel éppen szétszedik a méregdrága dekorációt, lemarad a kedves rokon, aki a kiadós vacsora után borfoltos ingben, atlétát villantva piheg egy fotelben, lemaradnak a nejlonzacskók, amikben a váltócipő vagy a házi pogácsa van, meg úgy általában a hihetetlenül emberi és őszinte pillanatok, amiktől a nagy nap igazán egyedi és különleges lesz. Helyette van rengeteg beállított csoportkép, megszámlálhatatlan katalógusfotó a menüről és a díszítésről, és a kötelező kör az első hitvesi csókról vagy táncról és a tortaszelésről, vagyis az összes olyan felvétel, amin – bármennyire eretnekség ezt mondani – a párok kicserélhetőek.

Túltelített szakma, ráadásul mindent az aktuális trendeknek rendelnek alá az egyéniség és kreativitás helyett. ... A workshopok inkább arról szólnak, hogyan lehetük menők, nem arról, hogyan lehetünk jó fotósok. Bár valószínűleg ez a helyzet minden műfajjal, legyen szó akár utcai, tájkép vagy ételfotózásról. Mindenki gyorsan akar híres lenni. A legtöbben nem akarnak elég időt és energiát belefektetni abba, hogy megtalálják a saját stílusukat

– vélekedik a szakmáról az észak-angliai fotós, Ian Weldon, akit számtalan oldal beválogatott a legjobb esküvői fotósok közé. Igaz, ő egyáltalán nem így definiálja magát.

Ian Weldon a húszas éveiben minden munkát elvállalt, volt teherautó-sofőr és tejesember is, de nem találta a helyét a világban, majd beiratkozott egy fotós iskolába. Karrierje elején saját műtermében vállalt családi portréfotózásokat, de minél jobban beleásta magát a fotózás történetébe, minél jobban megismerte az olyan művészek munkásságát, mint Garry Winogrand, Elliott Erwitt, Bruce Gilden vagy Martin Parr, annál inkább rájött, hogy ez nem az ő útja. Persze a pluszpénz mindig jól jött, ezért ugyan soha nem akart esküvői fotózással foglalkozni, mégis igent mondott rá.

Emlékszem, hogy remegett a kezem, amikor kopogtattam a menyasszony ajtaján. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, hogy mi fog történni. Pánikszerűen rohangáltam egész nap, hogy ne maradjak le semmiről. Amikor hazaértem, és feszülten válogattam a képek között, hirtelen szembeötlött, hogy a fotóim egy történetet mesélnek el

– idézte fel a kezdeteket. 

Azt gondoltam, ennél többre vagyok hivatott. Eleinte nem élveztem, de ahogy egyre több esküvőre mentem el, úgy kaptam rá az ízére. Egyre inkább utcai fotósként közelítettem meg a témát. Az volt a célom, hogy a valóságot örökítsem meg a maga groteszkségével és szépségeivel, és a hagyományos esküvői fotózástól egyre inkább elmozdultam a dokumentarista fotózás felé.

Egy idő után pedig meg is találta a célközönségét: párok, akik értik és szeretik a fotóművészetet. Weldon az elmúlt pár évben rengeteg esküvőn járt Észak-Angliától Hollywoodig, és egy idő után a nagybetűs szakma is felfigyelt rá. Amikor egyik legnagyobb példaképe, Martin Parr Barcelonában adott elő egy olyan közönség előtt, ami szinte csak esküvői fotósokból állt, megkérdezték tőle, hogy ismeri-e Weldon munkásságát, ő pedig megjegyezte a nevet. Amikor Parr legközelebb Newcastle-ben járt, leszervezett egy találkozót, és egy idő után arra terelődött a szó, hogy a fiatal fotós hiába próbált kapcsolatba lépni különböző galériákkal és magazinokkal, egyszerűen nem veszik komolyan a munkáját. Parr és a RRB Photobook kiadója, Rudi Thoemmes azonban felismerte a benne rejlő értéket, és felajánlották, hogy kiállítják a képeit, illetve azokat albumként is kiadják.

Itt van egy fotós, aki azt mutatja be, hogy mi is az esküvő valójában: egy családi mulatság túl sok alkohollal és vad pillanatokkal. Tudom, hogy szereti hangsúlyozni, hogy ő NEM egy esküvői fotós, de ő az IGAZI esküvői fotós 

– nyilatkozta Martin Parr.

A fotókat 2019. június 26. és augusztus 10. között a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni.