Kihullottak a csontvázas jelmezek a szekrényből

Kaktuszok, drogkartelek, sombrero, tequila, és tengerpart – pár olyan szó, ami Mexikóval kapcsolatban eszébe juthat az embereknek. Egy három fős brit fotóskollektíva kíváncsi volt, hogy pár, kissé közhelyes kifejezéssel tényleg le lehet-e írni az Egyesült Államokkal, Guatemalával és Belizével határos országot. A Tripod City, vagyis Charlie Kwai, Chris Lee és Paul Storrie korábban már járt Afrikában és Ázsiában, de négy évvel ezelőtt úgy döntöttek, ideje felkeresni Mexikót. 

Amikor úti célt választanak, mindig olyan helyek jöhetnek szóba, amelyek nagyon erős kulturális identitással rendelkenek, illetve amikhez nagyon sok sztereotípia kapcsolódik. Helyek, amikről az emberek azt gondolják, hogy ismerik őket, még akkor is, ha esetleg sosem jártak ott. Kwai, Lee és Storrie pedig ottlétük során megpróbálják kideríteni, van-e alapja ezeknek az akár pozitív, akár negatív előjelű előítéleteknek, sztereoptípiáknak. Utazás előtt természetesen heteket, hónapokat töltenek a felkészüléssel, igyekeznek minél jobban megismerni a célországot, de tudják, hogy azok az információk, amiket az interneten találnak, nem készítik fel teljesen őket arra, hogy mi fogadja majd őket, ha megérkeznek, viszont elég pár napot tölteni a helyiekkel, és máris valódi képet kapnak arról, milyen is ott az élet.

A Tripod City 2016 őszén összesen öt hetet töltött Mexikóban, és a bő egy hónap alatt hat várost kerestek fel. Ez az időszak nemcsak azért volt érdekes, mert Mexikóban a halottak napja az ottani halottkultusz miatt egy nagyon látványos, több napig tartó ünnep, hanem azért is, mert 2016 novemberében választották meg az Egyesült Államok elnökévé Donald Trumpot, és a választási kampányának egyik fő ígérete az volt, hogy falat épít a mexikói határra. Így lett igazán jelképes a Tripod City azon fotója, amin egy mexikói kisfiú egy Amerika Kapitány-jelmezben nyalogatja a fagyit.

A csapat egyik kedvenc fotója a sorozatból az, amelyiken egy kislányt éppen öltöztet a családja, mert ez csodálatos példája annak, hogyan öröklődnek a hagyományok generációról generációra, és többek között azt is szerették volna megmutatni a fotósorozattal, hogy a tradíciók milyen fontos részei a modern életnek és a hétköznapoknak. A másik pedig az, amin egy kutya látható csontvázjelmezben. Ez a kép különösen Charlie Kwai szerint számára jelent sokat, mert számára ez a fotó hordozza a sorozat esszenciáját, hiszen egyszerre van jelen az élet és a halál, és szemmel láthatóan a kutya nagyon jól érzi magát a bőrében.

A sorozat azért is különleges, mert a három fotós teljesen mást stílus képvisel, Paul Storrie a beállított, portréfotókat készít, Chris Lee azt szereti bemutatni, hogyan lépnek kapcsolatba az emberek a környezetükkel, Charlie Kwai pedig szemtelenül közel megy az emberekhez, hogy aztán elkapjon egy érdekes és intim, hétköznapi és megismételhetetlen pillanatot.

Olyan közel megyek az emberekhez, hogy a háttér ne is látszódjon vagy ne legyen releváns. A kontextusnélküliség pedig segít abban, hogy mindenkinek meg lehessen teremteni a saját történetét. Nemcsak megfigyelő vagyok, hanem próbálok a létező dolgokból valami újat teremteni.

Ugyan eredetileg nem is írták oda, hogy ki melyik képet készítette, de természetesen azért észre lehet venni, hogy három különböző megközelítés van jelen a sorozatban, ez mégsem zavaró, sőt, itt is igaz, hogy több szem többet lát. Tapasztalataik alapján egyébként Mexikóban az emberek nagyon vendégszeretőek, közvetlenek és nyitottak, és nagyon érdekes beszélgetések kerekedtek abból, amikor egy alkalmi modelljuk észrevette, hogy fotózzák, nekik pedig el kellett mondani, hogy kik ők és miért jöttek Mexikóba. És ha a képeiken nem is köszön vissza, megtapasztalhatták az is, hogy a drogháború sajnos egy létező dolog, de ők szerették volna inkább a pozitív dolgokra koncentrálni, például arra, hogy Mexikóban az emberek nem félnek szeretni, ezért is próbáltak minél több olyan pillanatot megörökíteni, ami ezt mutatja be.

A több tucat képből álló sorozat címe Sweet Dreams (Édes Álmok) lett, és mivel a képeket könyv formájában is szerették volna megjelentetni, indítottak egy Kickstarter kampányt is. Ott tartózkodásuk alatt egyébként egy rövid dokumentumfilmet is készítettek Piñata King címmel. Egy ismerős ismerőse ajánlotta, hogy látogassanak el San José Buenavistába, ami két órára van Mexikóvárostól, és ami arról ismert, hogy itt szinte mindenki piñatakészítessel foglalkozik. A piñata ugye egy édességekkel, meglepetésekkel teli figura, ami most már főként papírmaséból készítenek, és amit különböző ünnepeken és családi összejöveteleken a lelógatnak, majd a gyerekek szétverhetik, hogy megkaparintsák a benne lévő kincseket.