Mennoniták: a közösség, amely áram és a civilizáció vívmányai nélkül, mégis békében, boldogan él

A Mexikó északi részén, Chihuahuában élő mennonita közösség múltja több mint száz évre tekint vissza. Amikor elődeik megérkeztek, mezőgazdasági termelésre alkalmas területet kerestek, ahol a világtól elzárva élhettek és zavartalanul gyakorolhatták vallásukat. Életük végtelenül egyszerű, nem használnak villanyt, így internet sincs. A közösség magát tartja el abból, amit megtermel és elad, legfőképp kukoricát, chilit, hagymát és gyapotot.

A modern technológia azonban lassan bekeríti őket is és ma már nem olyan könnyű fenntartani elszigetelt világukat, mint mondjuk száz éve. A klímaváltozás miatti szárazság és csökkenő vízszint a kutakban, a vízkiemeléshez használt szivattyúk gázolajának folyamatos drágulása.

Mexikó már száz éve ad otthont a Kanadából bevándorolt mennonita farmeroknak. Valamennyien leszármazottai a XVI. században, a korai reformáció idején indult anabaptistáknak. Ők voltak azok, akik azt hirdették, hogy nem elég, ha csak szenteltvízzel megkeresztelik az újszülötteket, felnőttkorban alá kell meríteni mindenkit, ahogyan azt Keresztelő Szent János tette.

Soha nem fognak fegyvert és egyházukban nincs a hagyományos értelemben vett hierarchia. Mindig olyan uralkodó államában szerettek élni, aki felmentette őket a katonai szolgálat alól. Amint ezt a kiváltságukat megvonták tőlük, a közösség odébbállt. Azért kedvelték őket, mert egy végtelenül szorgalmas, a mezőgazdasághoz magas fokon értő, békés közösség volt. Eredetileg Németországban, Alsó-Németországban és Svájcban éltek radikális anabaptista őseik.

Amikor Poroszországban rosszra fordult a helyzetük, engedtek II. Katalin cárnő hívásának és letelepültek a dél-orosz térségben, majd rövid alatt virágzó birtokokat hoztak létre. A bolsevik forradalom után azonban onnan is menniük kellett.

Az El Sabinal nevű közösséget mintegy 30 éve alapították a félsivatagos, poros mexikói térségben, Chihuahuában. Mára ez egy zöldellő farmok sorát felvonultató, virágzó mezőgazdasági térség lett, amelyet a mai napig a hagyományos, régimódi mezőgazdasági eszközeikkel művelnek meg. A családok egyszerű téglaházakban élnek.

Ahogy Chihuahua sivatagos részein egyre több sikeres mennonita farmot hoznak létre, úgy nő a közösségek vízigénye. Gyakran éri őket a helybéliek vádja, hogy titokban fúrt kútjaik miatt csökken a térségben a kutak vízszintje és azt is a kormány szemére vetik, hogy alaptalan ad nekik kiváltságokat.

Nagyon drága a vízszivattyúk működtetése gázolajjal – mondja Guillermo Andres, aki még tinédzserként került El Sabinalba. Hithű családja sem használ áramot, a vízszivattyúkhoz gázolajjal működő motorokat alkalmaznak, viszont mint mindenütt, ott is meredeken emelkedik az üzemanyag ára.

Eredetileg plautdietschet beszéltek, amely alsó-németországi, porosz dialektus és holland keveréke. Ma már azonban a helybéliekkel folytatott kommunikáció miatt sokan beszélik a spanyolt.

Az iskoláktól a vegyesboltokig, szinte mindent maguk építenek a közösség által lakott területen. Az iskolát általában 12 éves korukban befejezik, ezért nem ritka látvány poros utakon a traktort vezető vagy lovaskocsit hajtó 10 év alatti gyerekek. Az iskolában külön ülnek a fiúk és a lányok, csakúgy, mint a templomban az asszonyok és a férfiak.

A kék szemű és szőke hajú mennoniták általában fiatalon házasodnak és szeretik a nagy családokat, ahol nem ritka a tíz gyerek sem. A férfiak általában a földet művelik, míg a nők konyhakertet gondozzák és nevelik a gyerekeket.

„Őrizzük a tradícióinkat teherautók, gumikerekek és villany nélkül – mondja Andres. A tradíciókat pedig Oroszországból hoztuk magunkkal Kanadába, majd onnan ide Mexikóba.”