Hongkongban 50 év elteltével sem fakul Bruce Lee öröksége

Hongkongi származású szülők gyermekeként Bruce Lee az Amerikai Egyesült Államokban született ugyan, de miután a család visszatért „az őshazába”, lényegében ő már ott nőtt fel. Édesapja révén hamar, pár hónapos korától szerepelt filmekben, majd gyerekszínészi képességeit a különböző sportágakból – elsősorban a karatéból, de a thai bokszból, az ökölvívásból és egyéb keleti harcművészeti irányzatokból – hozott felépítéssel és mozgáskultúrával gazdagította, illetve kamatoztatta felnőttként. Még nem volt 20 éves, amikor az útját még mindig csak kereső Lee az USA felé vette az irányt, ahol kisebb szerepeket kapott, és tévés sorozatban is szerepelhetett, miközben még kungfut is oktatott, hogy megéljen. Az igazán nagy, földrészeket is meghódító áttörésre azonban vissza kellett térnie Hongkongba, ahol végre révbe ért, megtalálta és kifejezésre juttatta önmagát, életműve pedig kiteljesedett: A nagyfőnök, a Tomboló ököl, A sárkány útja és A sárkány közbelép című alkotásokkal megváltotta magának a világhírnevet! Amit aztán rövid ideig élhetett meg. A hongkongi sárkány földi „szárnyalása” mindössze két évig tartott: rendkívül fiatalon, 32 évesen elhunyt. Bruce Lee legendáját csak fokozták váratlanul korai halálának furcsa, rajongói számára elfogadhatatlan körülményei. Nagy filmjei nemcsak kibírták az idő múlását, hanem egyszerűségük ellenére is a mai napig nézhető, vállalható alkotások, a karatefilmek számára pedig az alfát és ómegát jelentik.

Bár Ázsiától távolodva jelenleg már talán nem jelent annyit egy átlagember számára Bruce Lee neve, mint 10, 20, 30 vagy 40 éve, a sárga kontinensen ez az állítás biztosan nem állja meg a helyét, Hongkongban pedig a mai napig egyenesen virágzik a kultusza. Azon aligha lehet csodálkozni, hogy az őt gyerekként filmvásznon látó, mostanra azonban tisztes ősz hajat viselő, időközben nagyszülőkké váló emberek számára még most is személyes motivációt jelentő sztár, aki annak ellenére hatással van mindennapjaikra, gondolkodásukra, a mindennapos testmozgásukra, hogy már ötven éve csupán az emlékét vihetik magukkal az edzőtermekbe, a sportolásra alkalmas szabadtéri helyekre.

Annak idején az USA-ban a kínai harcművészetet a mesterek megtartották honfitársaiknak, ellentétben Bruce Lee-val, aki nyitott volt bárki számára, aki érdeklődött iránta. Azóta már több ilyen képletes fal tört át: a férfiak által uralt mozgáskultúrában egyre több nő találhatta meg önmagát. Illetve a civil élet bármely területéről érkezők – legyenek azok állandóan úton lévő és kommunikáló üzletemberek vagy négy fal között tevékenykedő IT-szakemberek, esetleg irodai munkát végző alkalmazottak – számára közös nyelv lehet az a fajta a technika, amelyet Bruce Lee a wing chun elemeire alapozva ötvözött különböző keleti harcművészeti irányazatokból. A kungfuiskolák célközönsége is egyre fiatalabb kortól kapcsolódhat be, ahol igyekeznek megnyerni maguknak a Hongkongban élő nem ázsiai illetőségűeket is.

Bruce Lee mai követői azt emelik ki, hogy ezek a harcművészetek nem kizárólag a harcról, a küzdelemről szólnak, hanem egyrészt az önfejlesztést, az arra való összpontosítást jelentik, másrészt pedig önvédelmi célt szolgálnak, amivel elkerülhetőek még inkább megelőzheztőek a konfliktushelyzetek. Nem mellékesen a nemzeti kulturális örökségük részeként is tekintenek rá, amellyel az általánosan jó egészségi – úgy a fizikai, mint a lelki és a szellemi – állapot fenntartható, illetve adott esetben javítható. Már-már művészi, sőt élethosszig tartó művészi stílusban.

Mindezt a világ egyik legdrágább és legdinamikusabb városában, néhol már a XXII. századot idéző színfalak között, ahol Bruce Lee örökségének köszönhetően olykor azért megáll az idő.