Ahol és amikor a példaképek születnek

A világ minden pontján kiemelkedő figyelemmel követett olimpia tökéletes választás arra, hogy hősöket, követendő példaképeket találjon magának az ember, legyen bármilyen életszakaszban. Fiatalabb korban ez még nyilván másról szól, mert gyermekként képesek vagyunk elérhetetlen, utánozhatatlan, megismételhetetlen, szinte már földönkívüli lényeknek gondolni azokat, akik a valóságban nagyon is húsból és vérből vannak. Megvan azonban az érzelmi kapocs, amiből ki lehet indulni.

Nehéz megmondani, hogy kit mi vonz be. Illetve dehogy nehéz: az eredmény az, leginkább a győzelem. A győzteseket, különösen a nagy, sokszoros bajnokokat, a sport állócsillagait nehéz nem észrevenni, tulajdonképpen lehetetlen. Még bele sem gondolunk akkor, milyen egyéb jó és kevésbé jó hatást gyakorol egy átlagsportoló életére, amikor karrierje szintet lép. Gyerekként leginkább az mozgatja meg a fantáziát, ahogyan a hős maga mögé utasítja közvetlen ellenfeleit, továbbá közvetetten a világot. Még nem szuperhős, nem menti meg a világot, azt meghagyja másnak, de lényegében meg szinte igen. Ilyenkor persze még azt sem látni, hogy milyen hosszú és fáradtságos út vezetett addig a pontig, hogy valakiből nagy bajnok legyen. Ezek a felismerések csak később jönnek, közvetlen azután, amikor valakiben megfogalmazódik a gondolat: én is olyan akarok lenni, aki mindenkit lehagy, aki mindenki előtt jár, aki mindenkinél jobb. Sokak elhatározása ez, amit aztán a valóságban már kevesen vállalnak fel, és utóbbiaknak végül csak töredéke ér ténylegesen is révbe.

Ettől független kedvenc bárkiből lehet, aki elindít az úton, mert éppen szimpatikus valamilyen tulajdonságától, vagy attól, hogy esélytelenként is beleállt a versenybe, hogy tisztes küzdelem végén alulmaradjon. Ennek is bőven megvan az üzenetértéke, amit bárki elvihet magával, amitől több lesz, épül a személyisége. És aztán ki tudja… a hősöket sem mindig a hősök szülik. Sőt, a leggyakrabban nem.

A sztárok persze arra is hivatottak, hogy a képernyő elé szegezzenek minket, lelkes figyelemmel kövessük a történetüket, velük legyünk minden arra érdemes mérföldkövüknél, leginkább azoknál, amikor sporttörténelmet írnak. Ott szurkoljunk nekik, várjuk és lássuk a csodát. Mert csodát látni mindig jó, csak ritkán adatik meg, éppen ezért a hatása hatványozott.

Példaképeket persze felnőttként is lehet, sőt érdemes választani vagy találni, ha úgy hozza az élet, hogy az a véletlen folytán jóformán szembejön. Ilyenkor kevésbé hat sportos életformánkra abban a tekintetben, hogy hozzá hasonlóan magunk is beírjuk a nevünket a sporttörténelem aranykönyvébe. Bár ez sincs kizárva: szépkorú sprinterek is méltán arathatnak elismerést nemcsak közvetlen környezetükben, hanem azon túl, az internet korában akár országhatároktól függetlenül bárhol a világban. Ez bizony már kiugraszthat a kényelmes fotelből bárkit, és mozgásra, izzadással járó sporttevékenységre inspirálhat. Akkor mutassuk meg, hogy mi sem vagyunk akárkik, még nekünk is összejöhet az egyéni rekord vagy a szezon legjobbja a háztömb körüli futóversenyben, az egyszemélyes olimpiában.

Párizs hőseit majd csak most kezdjük el igazán magunkénak érezni, amikor lement a főműsor, a főszereplők leléptek a színpadról, mi viszont a ránk gyakorolt hatásukat visszük be a kis privát világunkba. Innentől kezdve pedig rajtunk áll, hogy ez az út merre vezet, és azon milyen intenzitással haladunk.