Atombiztos segítség a mindennapokban

A vakvezetőkutya-kiképzés meglehetősen hosszú folyamat, a kölykök születésétől a látássérült gazdához jutásig általában két év telik el. Ez alatt a kiskutya találkozik nevelőszülőkkel, majd kiképzővel is. Atom egy 2022-ben született labrador, ma már precíz segítő munkát végez gazdája, Miklós mellett. A vakvezetővé válás folyamatát Atom életén keresztül mutatjuk be képriportunkban.

Több mint két és fél évvel ezelőtt, 2022 tavaszán egy véletlenül megnyitott e-mailből került elém néhány fotó. A képeken labradorkölykök voltak. A levelet olvasva kiderült, hogy mire felnőnek, nem csupán házi kedvencek, hanem vakvezető kutyák lesznek. 

Nem sokkal később már a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola autójában találom magam, Törökbálintra megyünk, 2022. június 2-án újabb alom született. Miközben kaptatunk a meredek kanyargós úton, Királyné Barkóczi Emese, az alapítvány egyik kiképzője azt meséli, hogy a kiskutyák 8-9 hetes korukig maradnak az anyjuknál, illetve annál a családnál, ahol az anya kutya él.

Erdőszéli háza előtt Ménesi Gizella, a kutyaiskola egyik legrutinosabb önkéntese fogad minket. Büszkén mutatja a pár napja nála született kölyköket. Zina kilenc kiskutyát hozott a világra. „A” alom, minden kiskutya neve A betűvel kezdődik: Adria, Aszú, Atom, Akác, Ánizs, Amper, Akkord, Azur és Alfa.

Emesével és Gizivel közösen kiválasztjuk Atomot, én pedig elhatározom, hogy végigkövetem életének egyik fontos szakaszát, egészen a vakvezetővé válásig.

Kölyökteszt, nevelőszülők, kiképzés, majd átadás

Hat-hét hetes kora között minden kutya részt vesz egy úgynevezett kölyökteszten. Ezen a teszten leginkább tendenciák látszanak: melyik kölyök aktívabb, melyik visszafogottabb, mire érzékeny leginkább a kutya. Később ez segíthet abban, hogy melyik kölyöknevelőhöz helyezik el.

„Nézzük az idegen környezethez való alkalmazkodást, azt, hogy egy idegen emberrel hogyan teremt kapcsolatot a kutya, az apportkészséget, a kutya fájdalomküszöbét, a dominanciára való hajlamot, és azt is, mennyire érzékeli a kutya a mélységet, és hogyan reagál rá. Azért is ebben a korban tesszük ezt, mert itt még kevés a tanult viselkedés, és a kölyök még jobban mutatja, hogy milyen az alapszemélyisége” – mondja Emese.

Emese szerint azzal minden kölyöknevelő tisztában van, hogy nem hobbikutyát nevel, de azért vannak elvárások. Ilyen például, hogy a nevelője ne aludjon egy ágyban a kutyával, illetve ne adjon neki falatokat az ebédlőasztalról.

A nevelőink érzik, hogy amit csinálnak, annak a folyamatban nagy jelentősége és súlya van, tehát amiket tanácsolunk nekik, azok erősen megfontolandó dolgok. Tudják jól, hogy a kutya, ami a kezükben van, az nem egy átlagos labrador

– meséli a kölyöknevelésről Emese.

Az alapítvány szakmai vezetője, Komondi Piroska szerint nagyon összetartó közösség szokott kialakulni egy-egy alom nevelői között, sokszor talán azért is vállalják új kutya nevelését, hogy ne maradjanak ki ebből a társaságból.

A kölyöknevelőknél töltött időszak után nagyjából 6-8 hónapnyi kiképzés kezdődik, elkerülhetetlenül merül fel a kérdés, hogy nevelőik hogyan tudják elengedni ennyi idő után a kutyákat.

Mindig van egy kis sírdogálás, olyan nincs, hogy valaki úgy engedje el a kutyát, amit legalább egy évig nevelt, hogy ne sajnálja és ne legyen szomorú. De aki tudatosan úgy neveli fel a kölyköt, hogy ennek célja van, akkor egyben boldog is, hogy kutyája bekerült a képzésbe, és sikerült elérni a célt. A legjobb gyógyír szerintem az, amikor a nagy kutyát rögtön kicserélik egy kicsire

– mondja Piroska.

Az alapítvány igyekszik megkönnyíteni ezt az időszakot, pszichológus segítségével elválást segítő tréningeket is tartanak, ahol mindenki elmondhatja az ezzel kapcsolatos érzéseit.

A kiképzés alatt a kutyát hazaviszi kiképzője, és elkezdődik a kapcsolatépítés, a kötődés kialakítása. Minden kutya más alapokkal érkezik, így a kiképző dolga, hogy felmérje, mi az, amit át kell formálni, miben kell esetleg magabiztosabbá tenni a kutyát. „Például, ha úgy érzékelem, hogy tömegközlekedési eszközön nem olyan magabiztos, akkor elkezdünk sokat tömegközlekedni, hogy rutint szerezzen. Fontos, hogy az engedelmességi munkát olyan szintre emeljük, hogy bármilyen ingergazdag környezetben is képes legyen a kutya odafigyelni” – mondja a kiképzésről Emese.

– teszi hozzá.

Ha a szakember úgy ítéli meg, hogy a kiképzés végéhez ért a kutya, akkor egy lefedett szemes kiképzői vizsgával zárul ez a szakasz: ilyenkor nagyjából egyórányi városi útvonalat kell teljesíteni a kutyának kiképzőjével.

„Amikor egy látássérült ember beadja az igényt egy vakvezető kutyára, mindig meglátogatjuk, megnézzük, hogy milyen a lakókörnyezete, milyenek az igényei, és így körvonalazódik, nagyjából milyen kutyusra lenne szüksége. Végül, amikor egy általam képzett kutyának találok olyan igénylőt, ahol minden egyezik, akkor sor kerül az első találkozásra, amikor megismerkednek, és ha úgy látjuk, hogy van közös szimpátia, és el tudjuk őket együtt képzelni, akkor elkezdjük az átadó folyamatot. Sok tanulás és gyakorlás után végül közlekedésbiztonsági vizsgát tartunk, innentől lesznek jogi értelemben is vakvezető kutyás páros” – meséli a folyamat utolsó szakaszáról Emese.

Nem minden labrador lehet vakvezető

A Baráthegyi kutyái abban különlegesek, hogy olyan állományból származnak, amit 30-40 éve már erre a munkára tenyésztettek. Korábban dolgoztak nem vakvezető-vonalas kutyákkal is, de nagyjából ötven állat közül egy volt alkalmas erre a feladatra. A saját tenyésztésű kutyáknál az arány már sokkal jobb, tízből nyolc kutya biztosan vakvezető lehet.

Világszerte minden vakvezető kutyaiskola tenyészt saját magának kutyákat, és ez a világszervezetnek köszönhetően összefonódik. Mennek a cserék, vérvonal -áltogatások, vérfrissítések. Mi is adunk külföldre kutyát, kaptunk is külföldről, illetve vásároltunk is. Most is egy olyan tenyészkanunk van, aki Amerikából került Csehországba, onnan pedig hozzánk

– mondja Piroska a nemzetközi együttműködésről.

Emese szerint fontos kiemelni a szociális érzékenységüket is ezeknek az állatoknak. Ha a kutya kiképzője vagy a gazdája látványosan szomorú valami miatt, vagy éppen örül valaminek, a kutya erre odafigyel, és következő alkalommal vagy elkerüli a hibát, vagy ha jól csinálta, akkor legközelebb is jól fogja csinálni.

A tömegben állva is egyedül vagyok

Atom 2022. augusztus 9-én került kölyöknevelőihez. Bea a Miskolci Egyetem oktatója, Laci szintén az egyetemen dolgozik, az ottani oktatási rendszerért felel.

Elsőként érkezem Nyékládházára, s ahogy befordulok az utcába, már eltéveszteni sem tudnám, messziről látom, ahogy a házaspár figyeli a közeledő autókat. Nem sokat kell várni, utánam nagyjából tíz perccel megérkezik Erdélyi Judit, a kutyaiskola kölyöknevelő koordinátora, és persze Atom, aki rögtön Bea és Laci karjaiban köt ki.

A kölyöknevelés ötlete egyértelműen Bea édesanyjától jött. Ő évekig támogatta az alapítványt, majd felkérték, hogy vállaljon be egy kiskutyát, de már idős volt, és nem tudta ezt megtenni. Később Bea édesanyja súlyos beteg lett, a kölyöknevelés gondolata pedig még mindig téma volt közöttük. Laci hozta meg végül a döntést, egyik napról a másikra kész tervvel állt a család elé. „Elkezdtem utánanézni a kölyöknevelő programnak, és mondtam Beának, hogy mi lenne, ha belevágnánk. Egy kiskutya, nagyjából egy évre, és nagymama gondolatának is eleget tudnánk tenni, próbáljuk meg!“ – meséli Laci.

„Abban az időben hallottam egy dalt az Ismerős Arcoktól, amelyben van egy sor, így hangzik:

Ez annyira megfogott, hogy úgy éreztem, kötelességünk hozzásegíteni látássérült embereket ahhoz, hogy olyan kutyát kapjanak, aki minden feltétel nélkül, minden körülmények között társuk, támogatójuk lesz, és már sosem lesznek egyedül. Ezután mondtam, hogy csináljuk, vágjunk bele!"– mondja Bea.

A házaspár egyébként már gyerekek nevelőszülőjeként is helyt állt, Bea pedig gyakran járt korrepetálni állami gondozottakat, fontos számukra a társadalmi felelősségvállalás.

„Lili lányunk jezsuita gimnáziumba járt Miskolcon, és ott az egyik épületen ki volt írva, hogy

Mi ezt valljuk. Vallásosak vagyunk, és ez azt jelenti, hogy az embernek nemcsak magára kell gondolnia, hanem a rászorulókra is, és segítenie kell azokat, akik nehezebb helyzetben vannak” – teszi hozzá Laci.

Úgy érzik, nagy kihívással állnak szemben, hiszen amikor a saját kutyáját neveli az ember, és hibázik, akkor azzal saját magának csinálhat kárt, most viszont másokért is felelősséggel tartoznak.

Atom 2023. október 30-án került kiképzőhöz, a Beával és Lacival töltött időszak pedig nagyon mozgalmasan alakult. A házaspár minden találkozásunk alkalmával egy-egy új szeletet mutatott meg életükből, direkt arra törekedtek, hogy minél több élethelyzettel találkozzon az általuk nevelt kutya. Jártak vele csónakázni, biciklitúrára, gyakori vendég volt énekkari próbákon, és minden nap velük tartott munkahelyükre, a Miskolci Egyetemre.

Hogy mit adott nekem Atom? Azt, hogy képes vagyok tényleg élni...

A kiképzés után Emese 2024 májusában találta meg Atom végleges gazdáját. Bíró Miklós az Eger melletti Szarvaskőn él családjával, genetikai szembetegségben szenved. Először testvérénél jelentkeztek a tünetek, ő figyelmeztette Miklóst, hogy ebből később nála is gond lehet.

Látása folyamatosan romlott, majd egyszer csak, egyik napról a másikra szinte eltűnt, 8-10 százalék maradt meg csupán. „November 30-án még kocsit vezettem, december 3-án pedig megkaptam egy papírt, hogy vakság mindkét szemre. Ez nagyon erős volt. Utána még javult egy picit, amikor felmondtam a munkahelyemen, de már, sajnos, visszaromlott” – meséli Miklós.

Mérnökként belátta, hogy nem tud tovább a szakmájában dolgozni, így új utat választott. Elvégzett egy egyetemi képzést, azóta coachként dolgozik, illetve idén tavasztól a Vakok és Gyengénlátók Heves Megyei Egyesületének elnöki pozícióját is betölti.

Miklósnak van egy 27 éves súlyosan sérült fia is, Balázs, akit felesége otthonukban ápol, így kifejezetten fontosnak tartotta, hogy minél önállóbb maradhasson.

Egyre inkább gondot okozott, hogy a városban hogyan közlekedem, lekoccoltam minden oszlopot, a járdán lévő közlekedési táblákat. Egerben már minden tábla helyét pontosan ismerem. Gyakran jöttem haza kisebb sérülésekkel, befordultam az bezárt üvegajtókon például a plázákban, és ezek után gondoltam, egy kutya talán segítség lenne

– mondja.

Miklós számára nagyon fontos az erdő. Korábban a munkahelyére minden nap az erdőn keresztül járt, így az egyik legnagyobb probléma az volt számára, hogy ez elveszett.

„Egyszer csak Emese beállított, már Atommal, és kérdezte, hogy mire használnám. Mondtam neki, jó lenne, ha tudnánk az erdőben közlekedni. Ki is próbáltuk, kimentünk, és otthagyott az erdő közepén, Atom pedig tökéletesen végigvitt engem. Ismerem egyébként az ösvényt, felsimerem, hogy nagyjából hol vagyunk, de azért keresztül tudok esni egy ágon, és szó nélkül nekimegyek egy fának, ha olyan a fényviszony. Atom viszont már az első alkalommal megadta azt a biztonságérzetet, hogy újra képes vagyok egyedül menni az ösvényen” – meséli.

Miklós családja jó humorú, úgy gondolja, másként nem ment volna sok minden.

„Ezt a házat, amiben most ülünk, öt éve építettük fel a semmiből, miután az első leégett. A fiam volt a kőműves, gipszkartonoztunk, a dolgok nagy részét mi csináltuk. Én már, sajnos, egyre inkább elveszítettem a látásomat, nem mertem bevállalni a milimétereket és a centimétereket, így mondtam Bence fiamnak, hogy akkor én vagyok a segédmunkásod. Elmondom neked, elméletileg, hogyan kell, te pedig csináld. És akkor ő megcsinálta. Ügyesen. Tehát azért mondom, hogy ezt máshogy nem tudtuk volna megcsinálni, ha nincs jó humor” – mesél a családját ért kihívásokról Miklós.

Májusban nagyjából az új munkahelyével egyszerre érkezett Atom is, Miklós most úgy érzi, szereti, amit csinál. „Azt gondolom, hogy minden embernek van valamilyen küldetése. Van, akinek kisebb, van, akinek nagyobb. Én úgy gondolom, hogy nekem az átlagnál nagyobb a küldetésem, abból a szempontból, hogy képes vagyok a tragédiákat könnyedén felfogni. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy a nagyon padlóról is fel lehet állni" – teszi hozzá Miklós.

Hogy mit jelent nekem Atom? Azt, hogy képes vagyok tényleg élni. Van egy stabil pont, amire tényleg számíthatok, amikor el vagyok veszve. A városban ha azt mondom Atomnak, hogy menjünk haza, akkor tudja, hogy innen ki kell vinnie a gazdit. Szabadságot, lehetőséget és biztonságot ad

– mondja.

Atom után Dióda

2024. december közepe van. Beához és Lacihoz érkezem beszélgetni. Több mint egy éve már, hogy Atom elkerült tőlük kiképzésre, így arról szeretném kérdezni őket, hogyan emlékeznek vissza a kutyával töltött időszakra. Csengetek a jól ismert nyékládházi kapun, ám a házaspár helyett először egy labrador szalad elém.

Hamarosan megjelenik Bea és Laci, örömmel mutatják be nekem Diódát, aki Atom távozása után nyolc nappal már hozzájuk is került. Igaz, két évvel ezelőtt azt mondták, Atom után nem vállalják újabb kutya nevelését, az élet mégis másképp hozta. „Közhelyesen azt szokták mondani, hogy lehet kutya nélkül éni, de minek” – mondja Laci nevetve, majd besétálunk a házba.

Mi már az elején megfogalmaztuk, hogy úgy tekintjük, hogy ez a kutya valakinek ajándék. Van, amikor karácsonyra olyan ajándékot veszünk valakinek, ami nekünk is tetszik, mégis szívesen adjuk oda, mert örülünk a másik örömének. Mi csomagolgatjuk, hogy aztán akinek szüksége van rá örüljön neki és hasznára legyen

– mesélik. 

Úgy emlékeznek, összességében könnyebb volt az elválás, mint amire számítottak, igaz, Atom nagyon a szívükhöz nőtt. „Nagyon jó érzés látni, hogy dolgozik, ez az egésznek a koronája!” – mondja Bea, hozzátéve, hogy azt élték volna meg kudarcként, ha nem lehet Atomból vakvezető.

Miután megtudtuk, hogy Miklós lett Atom gazdája, láttunk pár videót, és nagyon büszkék voltunk a kutyára. Ezt könnyezi meg igazából az ember, ilyenkor látszik igazán, hogy a belefektetett munka mennyire megéri, hiszen az általunk nevelt kutya valakinek tényleg nagy segítsége lett

– mondja meghatódva Laci. 

Talán ez a siker is hozzájárult ahhoz, hogy Bea és Laci már egy harmadik kutya nevelésén gondolkodik. „Laci most is úgy gondolta, hogy nem lesz több, majd meglátta Atomot Miklóssal, és azt mondta, na jó, ha a család is úgy gondoldja, bevállaljuk még egyszer!” – zárja beszélgetésünket mosolyogva Bea.

Dióda két hónapig még biztosan a házaspárral tölti napjait, majd ő is elindul az úton, hogy nem sokkal később elválaszthatatlan társa legyen egy látássérült embernek.