Hasonló, de mégis ugyanolyan

A Capa Központ Hasonló, de mégis ugyanolyan – Felismerhetetlenségig átalakuló szubkultúrák Ausztriában és Magyarországon című kiállításán két páros vetítésen keresztül pillanthatunk be a földrajzi közelség mellett ezer kulturális szálon összekötött osztrák és magyar valóság egy-egy szegletébe, a közösségi létezés eltűnőben vagy átalakulóban lévő sarkaiba.

Klaus Pichler osztrák fotós Aranykor alkonyán című sorozatában olyan bécsi talponállókba nyerünk betekintést, ahol hatvan éve állni látszik az idő, emellett pedig Sivák Zsófia magyar fotográfus Áraink forintban értendők című képanyaga a vidéki Magyarország falusi kocsmáinak világából villant fel leíró képeket. A kétmilliós osztrák főváros szuterénhelyiségeinek eltűnőben lévő tárgykultúrája és vevőközönsége meglepően emlékeztet a háromezer fő alatti, vidéki magyar falvak utolsó közösségi tereire és az odalátogatókra. Nincs ebben semmi meglepő, mondhatnánk, hiszen csupán 400 kilométerre vannak a helyszínek egymástól, de a 120 évvel ezelőttig az Osztrák–Magyar Monarchia ernyője alatt egyesülő országok XX. századi sorsa erőteljesen más irányt vett, és emiatt mára Ausztriát Nyugat-Európához, a szomszédos Magyarországot viszont Kelet-Európához szokás sorolni. Az előítéletek ellen dolgozó vetítéspár olyan közösségi tereket mutat be mindkét országból, amelyek utolsó óráikat élik, és bár sok ember számára otthonpótlékként funkcionálnak, nyom és valódi alternatíva nélkül tűnnek el.

Amikor Sivák Zsófia képein egy eltűnő világot dokumentál, ez nemcsak szülőföldje falusi kocsmáira igaz, hanem egy lélekszámban gyarapodó agglomerációs településre is. Klaus Pichlertől tudjuk: a bécsi talponállóknak, pincekocsmáknak ugyanez a sorsa. Fotóin meglepően otthonos helyeket látunk, a leharcolt bútorok, a világító falidobozos sörreklámok, a márványmintás PVC-bevonatú pultok lehetnének Heves megyében, Cséven vagy a szintén eltűnőben lévő pesti késdobálókban is. Mint ahogy a berendezésnél nem kevésbé leharcolt emberek is: a sok évtizedes alkoholizmus formálta arcok, a hiányzó fogak, a tetoválások

– mondta a két fotós munkájáról Zsuppán András a kiállítás megnyitóján.

Bődey János magyar fotóriporter Mi újság? Ezer éve... Falunapi pillanatképek című munkája a falvak elnéptelenedése miatt halványuló, de még inkább a globalizáció miatt átalakuló magyar falunapok világáról ad pillanatképet. Reiner Riedler osztrák fotós Az Édenkerten innen című sorozata viszont kifejezetten a tradícióval nem rendelkező tömegrendezvények felé fordítja kameráját, és a globális fesztiváldömping osztrák termékeit, a testépítő eseményeket, erotikus vásárokat és karniválokat helyezi középpontba.

Virágvölgyi István, a kiállítás kurátora szerint Bődey János a magyar falunapok világát fotózza, tehát olyan közösségi eseményeket, amelyeknek legtöbbször egyházi vagy nemzeti tradíciója van ugyan, de egyre uniformizálódó világunkban éppen erősen átformálódnak. Reiner Riedler ehhez képest olyan osztrák fesztiválokat fényképez, amelyek már a globalizáció által felpörgetett fesztiválipar kreálmányai, hagyományok nélküli összejövetelek, mint body building találkozók, erotikus vásárok vagy például a color run. Mindkét típusú fesztivál megvan a másik országban is: Magyarországon is le lehetne fotózni a Sziget Fesztivált, ami abszolút a fesztiválipar mainstreamje, és Ausztriában is megnézhetnénk egy népi krampuszfesztivált. Tehát itt ugyan mást fényképez a két fotós, de mégis mindkettő szól arról, hogy a vallásos és nemzeti karakterek elhalványulásával mivel tudjuk feltölteni a közösségeink ünnepnapjait, hogyan tudjuk megélni az összetartozást.

Ez a kiállítás számomra két fontos üzenetről szól. Egyrészt a nyugat–kelet dichotómia felszámolásáról. Arról, hogy érdemes-e 150 évnyi globalizáció után még ezekben a fekete-fehér kategóriákban gondolkodnunk, közelebb visz-e ez a fajta egybitesség bennünket a mindennapi életünk jobb megéléséhez? A másik üzenet pedig az, hogy nem véletlenül fotózzák gyakran a dokumentarista fényképészek a szegényeket, ugyanis ők, persze sokszor kényszerű egymásra utaltságból és a rossz életkörülményeikből való menekülés miatt, de mindig létrehozzák életszagú közösségeiket és közösségi helyeiket. Ez a kiállítás sok tekintetben egy elhalványuló világ hattyúdala, de érdemes elgondolkodnunk, hogy a kevesek által sajnált, eltűnő balhés kiskocsmák helyét mivel tudjuk helyettesíteni?

– zárta beszédét a kiállítás megnyitóján Virágvölgyi István.

A kiállítás 2025. április 27-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.