Akit csak szeretni lehetett

Az ember keresi a szavakat, megkísérli feldolgozni a feldolgozhatatlant, magyarázatot keres, de nem talál. Igyekszik elképzelni, hogyan történhetett, hogyan csúszott le Kulcsár Anita az útról, de tanácstalan marad.

Ha valaki biztos pontja volt a jelenlegi válogatottnak, akkor az Ő volt. Szakvezető, szurkoló, újságíró is megnyugodhatott, ha hozzá került a labda, mert szinte biztosan a kapuba juttatta. Ha kellett hatalmas erővel, ha a helyzet úgy hozta, lazán, ha úgy adódott, svédcsavarral. Igen, ő háttal a kapunak is eredményes tudott lenni. Neki nem számított, ha világbajnoki döntőn vagy bajnokin játszott, alig tudott hibázni. Őt nem lehetett nem szeretni.

Négyszázas futót akartak nevelni belőle, ám testnevelő tanár édesanyja legnagyobb örömére kézis lett, a sportág alapjait épp tőle tanulta, Szerencsen. Kezdetben irányító volt, de hamar beállós lett belőle.

Az ereje, a gyorsasága, a labdabiztonsága, a szemfülessége, a tökéletes helyzetkihasználása emelte magasan az átlag fölé, és joggal lehetett a beálló posztján a világ három legjobbja közé sorolni - ha nem ő volt a legjobb.

Kulcsár Anita minden gólnak egyformán örült, rendre diadalittasan emelte a kezét a magasba, ha sikeresen fejezett be egy támadást. Mosolygós volt, és mindig igen bosszantotta, ha veszített. Valahogy nem lehetett elképzelni, hogy ő veszíthet, hogy őt le lehet győzni - kevés ilyen klasszis van -, a sorsa azonban legyőzte Velence és Pusztaszabolcs között. Ő tényleg betölthetetlen űrt fog hagyni maga után.

Boldog házasságban élt, tele volt álmokkal, vágyakkal, amikről ritkán beszélt, a gyerekszülés foglalkoztatta. Az autó azonban megcsúszott, és a végzet megakadályozta, hogy ezek az álmok valóra váljanak.

Édesanyja valamennyi cikket összegyűjtött, ami pályafutása alatt megjelent róla. A pályafutás eddig tartott, a szerda esti meccs góljai helyett nekrológok születnek.